Kelj fel, és jaj?

Rém egyszerű a küldetés: a holtat kell feltámasztani. És ami talán még lehetetlenebb: ha sikerült életet lehelni bele, akkor útjára bocsátani, hagyni létezni, engedni szabadon működni. Mi ez már megint, ugye, ez a fátyolos ábrándozás, hát akkor fokoznám a homályt.

Múltba révedünk valahol – és ennek a valaholnak mindjárt funkciója lesz – a volt kollégámmal a nyarat idéző, furcsa őszi napfényt pitykéző lugasban, a kockás abroszos apró asztalt ketten körbeülve előbb olaszrizlinget, aztán furmintot, majd a ház borának hívott vöröset iszogatva. Tudják, azt a fajtát, amely, ha palackjára valamely neves pincészet címkéje lenne ragasztva, hát aszalt szilvát és mindenféle erdei gyümölcsök illatát ígérné a hosszú lecsengés meg az ilyen-olyan tanninok mellé. Komótosan lögyböljük a sötétvörös italt, alig mozdul ide-oda, s már ebből tudjuk, hogy igencsak jófélével van dolgunk, ami illik a vaskos témához, miszerint a vidéki újságírás halott.

Ezért a valahol. Mert az én volt kollégám – a voltot egykori kisvárosi zsurnalisztaként mondom – nagy bizonyossággal pórul járna, ha munkáltatója, az épp aktuális helyi hatalom beazonosítaná. Ugyanis ennyire halott a vidéki újságírás.

– Hű, de piszok jó ez a bor – sóhajtja, aztán meg, hogy a polgármester üzenőfüzetnek tekinti a szerkesztőséget.

– Neked itt egyetlen dolgod van, tolmácsolni a helyi nagy ember meg a körötte keringő kisebb helyi nagy emberek gondolatait, beszámolni a sikerekről, a töretlen fejlődésről, és tudósítani a sikereket a töretlen fejlődést igazoló eseményekről. Na, még egy ilyet?

Persze, iszunk, én pedig sorolni kezdem, hogy de hát itt meg ott nincs csatorna a térségben, akad, ahol a víz és a villany is hiányzik. No és az elvándorlás, hogy lassan mintha rémisztő, gyógyíthatatlan kórság pusztította volna a népességet, annyian hiányoznak a harminc évvel ezelőtti létszámból, és alig akadnak boltok, gyakran a legegyszerűbb dolgok miatt is a közeli városkákba, vagy ha nagyobbacska tételről van szó, egyenesen a megyeközpontba kell utazni, és az utak borzalmas állapota, mert itt már nem kátyúkról beszélünk, hanem a felező festés szomszédságában úgy ahogy megmaradt aszfaltcikcakkról, és a tömegközeledés, a napi két-három busz, hétvégén meg annyi sem, orvos sincs, ez sincs, az sincs, amaz sincs.

– Ja, és? Riport nincs, megszűnt, tilos, a szegénység nem téma, tabu. Cigányokról nem írunk. Hajléktalanokról sem. A nélkülözőkről sem. Bármilyen problémáról is csak akkor, ha épp megoldódik. A publicisztika veszélyeztetett faj, egyet-egyet elereszthetsz, ha sikerül valami semleges témát találnod, de egyébként sem szeretik, mert minek ide ez a cikornyás irodalmiaskodás, tájékoztatás kell, oszt jó napot. És akkor ezzel úgy elvagyunk. Főúr, abból a rizlingből, ha kérhetnénk!

Ásom a múltamat, kaparom elő a sajtófosszíliákat, hogy amikor kezdtem a pályát (negyedszázada, te jó atyaég!), miként volt akkoriban odahaza: a mi városunk határában élő hajléktalanokra emlékszem, akkor tanultam meg a nehéz szabályt, hogy ha riport közben megkínálnak étellel, itallal, mindegy, milyen cudar, örömmel el kell fogadni, és sok cigányos írás is beugrik, a szétszemetelt, egykor virágzó környék, aztán a kitelepítések, az emberi hülyeség miatt életveszélyessé vált bérház, a hihetetlenül szörnyű emberi sorsok, sőt, politikai publicisztikák címei úsznak elő a ködből, és egyszer volt szőnyeg széle is, mert a címlapon lézerkardos összecsapásként ábrázoltuk az aktuális közéleti purparlét, s a kompozícióban az egyik önkormányzati politikus értelemszerűen Darth Vader lett. Önkormányzati tudósítások, testületi ülések, határozatok, polgármesteri, jegyzői interjúk, hasznos információk tömkelege, nyilván. De írtunk mindenfélét, basszus, működtünk újságként.

Mindez azért jutott most eszembe, mert általános derültség övezi a Baján működő önkormányzati lap vezetőjének kalandjait: a Bácskai Napló előbb azzal emelkedett az országos figyelem magasságába a sanyarú sorsú, elfideszesített helyi lapok iszapszínű masszájából, hogy az ellenzéki jelöltek szétfotosoppolt tablójával jelent meg (mint kiderült, a kormánypárttól kapták a cuccot, nahát, ugye), majd, hogy a választást, a hatalmi váltást követően az irányt kereső főszerkesztő rákérdezett, eztán milyen címre kell küldenie ellenőrzésre a lapot.

Persze lehet röhögni, kétségtelen, hogy van a sztoriban svung, de biztos, hogy a bajai főszerkesztő a hunyó? Nem inkább a sajtószabadságba ordenáré módon beletenyerelő, az újságírókat jegyzőkönyvvezetővé silányító, a nyilvánosságot önreklámfelületnek tekintő al-Orbán Viktorokra kéne morogni, akik épp ebben a pillanatban is emelik a telefont, hogy elhelyezzenek valami szerintük fontos anyagot az önkormányzati médiában (a fejükben: médiámban)? Közben pedig azon sem ártana elmélkedni, hogy az amúgy is ezerszeresen cibált helyi nyilvánosságokba vajon honnan érkezett a teljhatalmi minta. Hát ki mutatta itt meg országnak, világnak, hogy a nem baráti (saját) médiával szóba sem kell állni, vagy ha mégis, hát le kell féknyúzozni, az újságírókat levegőnek kell nézni, sőt: körberöhögni, megalázni?

Ám megkaptuk a reményt. Izgalmas, meghatározó fontosságú lesz hát az élmény, hogy mit kezdenek a „médiáikkal” az új polgármesterek, képes-e hagyni, engedni valódi szerkesztőségként működni őket az ellenzéki összefogás.

Végül az öregtőkés furminttal zártunk, amely annyira tömör, hogy rendesen oda kell figyelni kortyolás közben, hogy száraz bornak idd, és zárórára hideg is lett, érkeztek pokrócok, amelyeket öregesen a lábunkra terítettünk, de jólesett az is. Azóta nem beszéltünk, náluk a korábbi polgármester győzött, kicsivel többel, mint öt éve, így nem volt miről.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2019/45. számában jelent meg november 8-án.

Hetilapunkat megvásárolhatja jövő csütörtök estig az újságárusoknál, valamint elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy mit talál még a 2019/45. számban? Itt megnézheti!