Sztálin „legrégibb és legkiválóbb fegyvertársát”, Vorosilov marsallt köszöntötte címlapján a Szabad Nép 1947. február 5-ei száma, külön kiemelve Nagy Ferenc miniszterelnök és Gyöngyösi János külügyminiszter táviratát. Azokét a kisgazdákét, akik nem sokkal később mégis kiszorultak a hatalomból, mert elveiket nem voltak hajlandóak feladni, és míg Gyöngyösi ’51-ben meghalt, Nagy nyugatra emigrált. (Frissítés: Igaz, ahogy egy figyelmes olvasónk felhívta rá a figyelmet, Gyöngyösi bár valóban kimaradt a Dinnyés-kormányból, de haláláig egyéb fontos kormánytisztségeket viselt.)
Akadt viszont, aki már az említett címlapra sem Vorosilov-ünnepléssel került fel. Az akkor 26 éves Horváth János kihallgatásáról szólt a vezető anyag, a két évvel korábban egyéniben még Kádár Jánost is legyőző politikust szimplán csak képviselő-összeesküvőnek nevezve. De hiába minden megfélemlítés, a fokozódó diktatúra eljárása, a reményteljesen indult fiatalembert nem sikerült megtörni. Olyannyira, hogy a lap szerint büszkén vállalta, ő szerkesztette a Kisgazdapárt Nincsen mese című röpiratát, és azt egyenesen „1945 slágeré”-nek nevezte. A kiépülő rendszer persze nem tűrte, hogy az övén kívül más nótát is fújjanak, így az FKGP-t szétverték, Horváthra pedig négyéves börtönbüntetés várt.
Éveinek csekély száma ellenére már volt módja korábban megedződni. A kommunisták börtönétől féljen az, aki nem sokkal korábban a halálos ítélet elől menekült meg? A cecei gazdacsaládból indult, közgazdásznak készülő fiatal a Szabad Élet Diákmozgalom ellenállója lett, amiért 1944 decemberében letartóztatták, majd halálra ítélték. Horváth megszökött az ítélet-végrehajtás elől. A nácik bűneire később is folyamatosan emlékeztetve, önvizsgálatra szólítva.
„Amint a kárhozatos német megszállás következményeként Magyarország pusztító hadszíntérré vált, az anyagi rombolást jóvátehetetlenné súlyosbította emberek millióinak megalázása és meggyalázása. A zord időknek olyan hegedő sebei maradtak, amelyek még a harmadik generációban is rendre felszakadnak. Mintha a bibliai hetedíziglen átok érvényesülne, és a viszontagságos hetvenesztendős babiloni fogság utáni önvizsgálódásokat olvasnánk. Az is hasonlítható az Ószövetség prófétáinak saját korukat ostorozó intelmeihez, ahogyan Magyarországon a két világháború közötti évtizedekben a társadalomtudományok kutatói az irodalom és művészetek látnokaival összhangban figyelmeztették a hatalom haszonélvezőit és a politika művelőit. Példa erre, ahogyan 1943-ban a szárszói konferencia bölcsen és bátran rávilágított a belpolitika és a külpolitika önbénító együtthatóira” – írta a politikus már 2014. január 24-én a Magyar Nemzetben.
Két diktatúrára mondott nemet, sorsa így mindannyiszor az üldöztetés és elhallgattatás volt. Neki, a legnemesebb magyar hagyományokhoz ragaszkodó, a népi írókat követő közgazda politikusnak kellett itt hagynia a hazát, mikor az ismételten felelőtlen és gondolattalan zsarnokok martalékául esett. Persze ezúttal sem adta fel harc nélkül. Az ötvenes években előbb a Siemens Röntgengyárban, majd a Beloiannisz Híradástechnikai Gyárban dolgozott munkásként, műszerészként. A forradalom szele aztán magával söpörte őt is, és újra az FKGP XIII. kerületi elnöke, illetve az Országos Gazdasági Újjáépítési Tanács ügyvezető elnöke lett. Hiába viszont a tántoríthatatlan nyugatos elkötelezettség, Amerika nem jött ide segíteni, így Horváth volt kénytelen a tengerentúlra emigrálni.
A Columbia Egyetemen szerzett közgazdasági doktorátust, majd ott is tanított, ahogy később a Butler Egyetemen szintén. Foglalkozott a munkanélküliséggel és az inflációval, és persze az agrárszféra helyzetével. Közben egy pillanatra sem feledkezett meg hazájáról, a nyolcvanas években egyre inkább bekapcsolódva a rendszerváltás körüli közbeszédbe. 1997-ben költözött végleg haza, majd a Fideszben kezdett politizálni, több mint fél évszázad után újra parlamenti mandátumot szerezve. Horváth János korelnök lett. Az is maradt 2014-ig, kivívva ellenzéki és kormánypárti képviselőtársai tiszteletét a 2010-es kétharmados Fidesz-győzelem előtt és után is. „Talán a második hetemet tölthettem a parlamentben, amikor odatelepedett mellém és barátságosan anekdotázni kezdett: közölte például, hogy ő bizony már a nagyapámmal is ült ezekben a padsorokban. Soha nem tudtam visszategezni: a magyar XX. századdal beszélgettem” – idézte fel Facebook-oldalán az LMP egykori frakcióvezetője és társelnöke, Schiffer András.
Fideszesként is szívében-lelkében kisgazda maradt. A legjobb magyar hagyományok megszakítás nélküli képviselője, aki egyaránt nemet mondott a korbácsot és mézesmadzagot is a sublótban tartó hatalmakra. Ami neki számított, az mindig a „haza a magasban” volt. És nem fogadta el később sem a feléledő nosztalgiát egyik vagy másik önkényuralommal szemben. „Az 1956-os győztes forradalom és vérbe fojtott szabadságharc nyomában a szovjet hadsereg által hatalomba helyezett Kádár-rezsim, félve a szabadságért áldozatra kész néptől, arra törekedett, hogy kitörölje a köztudatból demokratikus élményeinket: az 1945-ös választásokat, az 1946-os polgári stabilizáció teljesítményeit, majd az 1947-ben bekövetkezett, hirtelen, szovjet katonai puccsot. A valóságban ugyanis nem volt kommunista hatalomátvétel, hanem a megszálló hadsereg helyezte hivatalba Rákosi Mátyás pártját, amelynek a választásokon csupán 17 százalék szavazat jutott. Ennek a valóságnak a megismerését tiltotta meg évtizedeken át a hazug Kádár János-i történelemírás. Sajnos olyan hatásosan, hogy generációk elmúltával is érzékelhető a kommunista szemfényvesztés” – ahogy a Hitel 2008. márciusi számában írta. Egész életében arra törekedve, hogy felfedje az igazságot, leleplezze a szemfényvesztést. November 25-én hunyt el. Kilencvennyolc évet élt.
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2019/48. számában jelent meg, 2019. november 29-én.
Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál, valamint elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy mit talál még a 2019/48. számban? Itt megnézheti!
