Rovátkolt barom

Október 27-én, tehát a minap töltötte be Kazinczy Ferenc a kerek 260-at, szép kor, nem mondom. Sokszor előkerül gondolkodásaimban és cselekvéseimben a nagy nyelvújító, rendszeres olvasóim, ha vannak ilyenek, talán még emlékeznek rá, hogy nemrégiben meglátogattam a magyar nyelv kiváló múzeumát Széphalmon, a mester egykori kúriájának területén, és egyszersmind ugyanott található sírjánál is főt hajtottam. Megérdemli. Hiszen mennyi minden nem lenne benne a nyelvünkben, ha ő nem lett volna, és nem ténykedett volna úgy, ahogyan ténykedett. Meglehet, manapság is kesztyűsebb kézzel nyúlnánk hozzá – mármint a nyelvhez, amely munkánk és szórakozásaink eszköze egy füst alatt – a vonatkozó előzmények nélkül. Amelyek óhatatlanul különböző utózmányokat generáltak, és ezek immár előzményként viselkednek dettó.

Hadd mondjak csupán annyit – jeles, ám tehetségüket gyakorta az újságírás, a napi publicisztika, valamint az internet aprópénzére váltó kortársaimat mellőzve –, hogy Kosztolányi Dezső, Karinthy Frigyes, Rejtő Jenő, Esterházy Péter.

Mindazonáltal az úgynevezett előrehaladás közepette nekem gyakorta kedvem támad a régiesítéshez is. Mennyi-mennyi csodálatos kifejezés van, amelyek búsongásra okot adó módon háttérbe szorulnak! Ahelyett, hogy érdemeik elismerése mellett szakadatlanul használnánk őket. Nem az olyanokra utalok, mint a maga nemében perfekt nyaktekerészeti mellfekfenc vagy gőzpöfögészeti tovalöködönc – hajlamos vagyok vélelmezni, hogy ezeket nem is régen találták ki komolyból, hanem később poénból –, és még csak nem is az olyanokra, mint a zutty. Tényleg, tudják, hogy mi az a zutty? Az elsődleges jelentését nyilván ismerik, de lett volna neki másodlagos is, akkor, amikor betört a magyar emberek érdeklődésének homlokterébe a futball. Akarom mondani: a fodbal. A zutty lett volna a gól. Nem jött be. Kár. Másfelől ugyanúgy kár a hencért, a kornelért és az obcájgért is – a régi öregek mifelénk így mondták, ahogy leírtam –, ám ez most mellékes.

A régiesítéshez visszatérve, milyen pompás szó például az üstöllést. Vagy akár a szimpla tüstént is. És itt van a mindazonáltal, amely nélkül egy időben egy árva írásom sem létezhetett, és ebben is elhelyeztem már egyet belőle, miszerint az előző bekezdés elején. És akkor a miszerintről még nem is beszéltünk, noha elő-előfordult a praxisomban, hogy emezt kihúzták az olvasószerkesztők, legnagyobb sajnálatomra.

Ezen a ponton pediglen el is érkeztünk a fajankókhoz. Nem-nem, nem az olvasószerkesztők elhivatott nemzetségét szeretném bántalmazni, munkájuk nélkülözhetetlen, igyekezetük megfizethetetlen, hasznosságuk megkérdőjelezhetetlen. Hogy erre sodort engem a szöveg lejtése, az merő véletlen. Ezzel szemben mindenki tudja, hogy ki nevezett fajankónak kicsodát. Majd elolvadtam, amikor meghallottam ezt a minap a nagy régiesítő szájából. Rögvest eszembe is jutott Arany János: „Úgy anyám! kecsegtesd ölbeli ebedet, / Ójad fúvó széltül drága gyermekedet; / Mártsad tejbe-vajba, mit se kímélj tőle, / Majd derék fajankó válik úgy belőle.” Más kérdés, hogy ezt az a gané Toldi György mondja Miklós rovására, vagyis a szereposztás nem stimmel.

De akárhogy is, nem képezheti vita tárgyát, hogy nagyságrendekkel lenne szórakoztatóbb és emelkedettebb a közéletünk, ha nyelvezetében effajta patinák bukkannának fel rendszeresen. A következő alkalomra máris ajánlom szeretettel és önzetlenül – à la Kazinczy – a rovátkolt barmot. Szóösszevonás előtti formájában. A bogarászat amúgy is forgott már fenn emberünk tiszta forrásokból táplálkozó szókincsének terítékén, gondoljunk csak az álcákra és a molyokra, a hernyókra és a nyüvekre.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2019/44. számában jelent meg október 31-én.

Hetilapunkat megvásárolhatja jövő csütörtök estig az újságárusoknál, valamint elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy mit talál még a 2019/44. számban? Itt megnézheti!