Tégláról téglára: a rendszerépítés zavartalanul folytatódik

Miközben a centrális erőteret megroppantó önkormányzati választás feldolgozása komoly zavart keltett a hatalom gépezetében – ennek egyik jele az egyszerre győzelmi jelentéseket és aggódó lamentálásokat közvetítő kormánysajtó kakofóniája –, az Orbán-rendszer építése zavartalanul folytatódik. Október 13-a előtt sokan mérlegelték, hogy a Fidesz újabb elsöprő győzelme, illetve az ellenzék előretörése milyen hatással lehet a kormányoldal politikájára. Szigorítás, a hatalomgyakorlás autokratikus jellegének erősödése, vagy engedékenyebb, a konszolidáció irányába mutató időszak következik?

A választáson – mint tudjuk – a Fidesz érzékeny veszteségeket szenvedett el, azóta pedig az is egyértelművé vált, hogy a hatalom még erősebben fojtogatja a tőle független szereplőket. Valójában konszolidációra egy pillanatig sem volt esély, a voksolás eredménye csak a további szigorítás erejét, ütemezését, csomagolását befolyásolta. A lágyabb hangnem, amelyet például Karácsony Gergellyel szemben alkalmaztak, átmeneti, taktikai „visszavonulás” volt csupán. Egyben újabb bizonyítéka a tételnek: nem a szavakra, a tettekre érdemes figyelnünk.

A miniszterelnök a pozíciójára szabott közjogi kereteket feszegetve már jó ideje nem kormányoz a szó hagyományos értelmében, hanem a rendszerét építi.

Tégláról téglára. Hol előre halad, hol kényszerűségből visszalép, itthon és külföldön előadott pávatánca a megtévesztést szolgálja; a legkitekertebb mozdulatok végrehajtásakor sem téveszti szem elől a célt.

Amikor Brüsszelnél túlfeszítette a húrt, visszavonulót fújt az igazságszolgáltatás függetlenségét komolyan fenyegető közigazgatási különbíróság ügyében. A bírák egy részével valóságos háborút folytató Handó Tündét, az Országos Bírói Hivatal eddigi elnökét pedig az Alkotmánybíróságra „menekítették”. Mindez akár a konszolidáció jele is lehetett volna. Csakhogy az igazságszolgáltatás befolyás alá vonása a hatalom stratégiai célja, enélkül nem teljes a rendszer, ezért most kerülő úton próbálják ezt a célt elérni. Az új kormányzati törvénymódosítások másként akarják kiterjeszteni a kormány befolyását a bíróságokra. Például úgy, hogy a közhatalmi szervek a bírósági döntésekkel szemben az Alkotmánybírósághoz fordulhatnak, amelyet a kormánypárt szép lassan feltöltött a saját jelöltjeivel.

A kormányzat és az ellenzéki vezetésű önkormányzatok „mézeshetei” is hamar elröppentek, a jó szokás szerint salátatörvényben elrejtett új módosítások a helyhatóságok mozgásterének szűkítését célozzák. Drámai változásról azért nem érdemes beszélni, mert az önkormányzatiság kiüresítését a hatalom már elvégezte. Jóval több is veszett korábban, mint a települések építésügyi hatásköre. Ezen a területen a kormányzati büntetőoffenzívának a politikai kalkuláció szab határt: csak addig és úgy érdemes elmenni, hogy a helyi választók többsége ne a központi hatalmat okolja a nehézségekért. Olyan, az adófizetők kontójára gáláns adósságátvállalásra a sok helyen a korábbi vezetés terheit nyögő új ellenzéki vezetés nem számíthat, mint amiről néhány éve a kormány döntött a nagyrészt fideszes önkormányzatok javára.

Ne legyen senkiben kétely: Karácsony Gergelyben és a nagyvárosok ellenzéki polgármestereiben nem partnert, hanem legyőzendő politikai ellenfelet, pontosabban ellenséget lát a Fidesz.

Az autokratikus hatalomgyakorlás, az autonóm szereplők szorongatásának friss példája az alternatív oktatási intézmények helyzetét elbizonytalanító törvényjavaslat is.

Van, ahol még keményebb, gátlástalanabb a hatalom büntetőpolitikája, nem kis részben a végrehajtó személye miatt. A parlament már régen nem felel meg alapvető alkotmányos funkciójának, nem ellenőrzi a végrehajtó hatalmat. A kétharmados többséget nem érinti egy önkormányzati választás. Kövér László házelnök, midőn elfelejteni való hülyeségnek nevezte a fékek és egyensúlyok (ellensúlyok) rendszerét, lényegében az orbáni hatalomgyakorlás ideológiai hátterét skiccelte fel. (Gyurcsány idején másként gondolta, ahogy fogja is még másként gondolni.) A parlamentben aztán nincs semmilyen fék, amely az ellenzék (és a sajtó) fegyelmezésében, büntetésében gátolná. A hagyományos eszközöket alkalmazva az ellenzéknek folyamatos megaláztatásban van része az Országgyűlésben, ami radikalizálja, erre persze büntetés, jogai további szűkítése a válasz, és így tovább. Ördögi kör. Kövér László minden korábbi konszenzust, szokásjogot felrúgva már arról is maga kíván dönteni, hogy igazolja-e a képviselői hiányzásokat. Meglehet, őt is frusztrálja a parlamenti munka kiüresítése; ha így van, ennek felelőse helyett az ellenzéken és az újságírókon vezeti le a feszültséget.

A rendszerépítés, -karbantartás jegyében jelölte újra a köztársasági elnök legfőbb ügyésznek Polt Pétert, akit a parlament kormánypárti többsége kilenc évre, 2028-ig (!) meg is választott. Ha meg is bukik 2022-ben a kormány, az Orbán-rendszer ezen fontos tartópillére a helyén marad. Az ellenzék, a választó sok téglát kivert a rendszer építményének falából, de egy kicsit olyan ez, mint egy fordított Déva vára-történet: amit lerombolnak éjjel, újjáépül reggelre.

Különös versenyfutás zajlik: a hajszálrepedések, a szaporodó válságjelenségek, az elégedetlenség, a mind nyilvánvalóbb dilettantizmus vajon előbb roppantják össze a rendszert, minthogy az utolsó téglák is a helyükre kerülnek, s elkészülnek a ledönthetetlen falak, védőbástyák?

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2019/47. számában jelent meg, 2019. november 22-én.

Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál, valamint elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy mit talál még a 2019/47. számban? Itt megnézheti!