HIRDETÉS
Kezdőlap Publicisztika Majdnem megvo...

Majdnem megvolt! Majdnem…

HIRDETÉS

Néhány hete van egy témám. Rakosgatom, babusgatom, formálgatom, hadd érlelődjön tökéletesre, hogy amikor végre, és bizonyára hamarosan a nyájas publikum nyomásának engedelmeskedve megírom a Nagy Pozitív Cikket (mer’ ez a Dévényi állandóan csak nyavalyog), áradjon a szeretet és optimizmus minden sorából, mit sorából, valamennyi betűjéből, de a sorközökből és a szpészekből is. Ez a téma a Waldorf-suli. Nem ér röhögni.

HIRDETÉS

Volt itt némi országos pánik a napokban, miszerint Palkovics miniszter galád módon fittyet hányva korábbi ígéreteire – amin egyébként az égvilágon senki sem lepődött meg –, odacsördít egy jó egészségeset az alternatív suliknak, mindenekelőtt a Waldorf-iskoláknak, amelyeknek ezennel vége van, de végleg, bezárhatja a kapuit mind. És míg a fél ország szörnyülködött a NER legeslegújabb aljasságán (ó, jaj, mindig azt hisszük, hogy nincs lejjebb, ó, jaj), én kétszeresen is megsebezve pancsikáltam az önsajnálat forró vizes jakuzzijában, miszerint miként lehet annyira mocsadék a sors, hogy még az egyetlen, féltve őrzött pozitív témámat is elragadja tőlem. Hát mekkora igazságtalanság már, nem?

Kádár János ránk tekint, és elégedetten bólogat | Magyar Hang

De aztán elült a pánik, én is kikászálódtam az önmarcangolás pezsgőfürdőjéből, amikor az Emmi bejelentette, hogy nem, hogy nem zárnak be a Waldorfok, de még jobb is lesz nekik. Csakhogy ilyet is hallottunk már néhányszor, és a Nagy Pozitív Cikk témájának elvesztése miatti sötét gyászból pont elég volt egyszer, úgyhogy nem várok tovább, íme:

Én és a Waldorf – írta Dévényi István

Az úgy volt, hogy a Facebook Üzenetek/Engedélykérések/ Szűrt engedélykérések mappájába (amely nulla egész eggyel van fentebb a soha ki nem derül szintjéhez képest) beesett egy felkérés, hogy lenne-e kedvem waldorfos diákokkal beszélgetni arról, milyen is egy jobboldali ember. Ami pont annyira tűnt lehetetlen küldetésnek, hogy azonnal igent mondjak rá.

Ültünk a teremben körberakott székeken, a srácok rém büszkék voltak, mert kitakarítottak, és az összes fellelhető virágot behalmozták a helyiségbe, hogy én, mint a jobboldali ember, otthonosan érezzem magam a waldorfos közegben. Már itt megvettek.

HIRDETÉS
„Nem a gyereket szabjuk a tananyaghoz, hanem azt, amit tanítunk, a gyerekhez” | Magyar Hang

Két órát beszélgettünk, gyakorlatilag mindenről. Kíváncsiak voltak, érdeklődőek, a rendszerváltás előtti esztendők szocialista ostobasága megnevettette, a rendszerváltást követő évek brutális vadkapitalizmusa elgondolkodtatta őket. S ahogy az elvett, majd büntetésből visszaadott úttörőnyakkendős kalandjaimat meséltem, hoppsz, a semmiből az jutott eszembe: ha most lennék tizenéves, mennyire élvezném, ha ilyen iskolába járhatnék. Pedig nem voltam sem rossz diák, sem rossz tanuló, csak idegesített az uniformizált világ kétszínűsége, ezért meglehetős időt töltöttem iskolánk igazgatói irodája előtt a soron következő fejmosásra várakozva: mi ez a répaszabású csíkos nadrág, miért katonai bakancs, ne hordjak hosszú bőrkabátot, nem kellett volna ennyire felnyíratni a hajam, kössem be a magas szárú tornacipőmet rendesen, és vagy a punk életmód, vagy a tanulás. Fárasztó volt, dögunalmas koreográfia, de legalább kiválóan megtanultam a kisdobosok hat, meg az úttörők tizenkét pontját, amiket odafüggesztettek a párnázott ajtó mellé, bizonyára lelkiismeret-furdaltatási céllal.

A waldorfos srácok mindenfélét kérdeztek is, sőt vitáztak, ha épp másként gondolták a világ jelenlegi folyásának irányát, mint amit előadtam, amit nagyon bírtam, annyira lelkesítő volt egy kicsit az ő szemükkel ránézni a közös ügyeinkre.

És aztán besétált egy vizsla, megszagolgatott, a térdemre tette a pofiját, ami a legnagyobb bizalmak jele, én meg fültövön cirógattam a – mint kiderült – iskola kutyáját, bár nem úgy az iskoláé, az egyik diák legjobb barátja, ezért közlekedik ilyen otthonosan mindenfelé.

Elköszöntünk, körbenéztem, sétáltam egyet, a folyosó a régi-régi házibulik másnapjainak lassult békés hangulatát hozta (nem úgy!), a nagy, világjobbító beszélgetések, a lelkizések ízét. Odalent, az előtérben ketten pingpongoztak, másik ketten szurkoltak nekik, miközben hangosan szólt a U can’t touch this.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2019/47. számában jelent meg, 2019. november 22-én.

Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál, valamint elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy mit talál még a 2019/47. számban? Itt megnézheti!

HIRDETÉS
HIRDETÉS

Tudjuk, hogy mindenki kér...

…tudjuk, hogy mindenki panaszkodik. Mi legalább utóbbitól megkíméljük Önöket, inkább dolgozunk. Keményen. A túlélésért. Ha tudja, segítse, támogassa munkánkat, hogy hétről hétre fontos történeteket, értékes olvasmányokat tárhassunk Önök elé. A legfontosabb persze, hogy olvassanak minket és hírünket vigyék. Sőt, ha tehetik, fizessenek elő hetilapunkra! A túlélés másik záloga a közösségi finanszírozás. Erre a célra hoztuk létre felületünket a Patreon adománygyűjtő oldalán. Akár havi néhány száz forint is óriási segítség. Mentsük meg együtt a szabad magyar sajtót! Nagyon köszönjük!

Hozzászólna? Várjuk Facebook-oldalunkon:
HIRDETÉS

Ezek is érdekelhetik még

Legolvasottabb a Magyar Hangon

HIRDETÉS

Kövessen minket a közösségi oldalainkon!

29,977lájkolóTetszik
2,837követőKövetés
18,800feliratkozóFeliratkozás

Friss lapszámunk

„A világ kezd totálisan meghülyülni” – Magyar Hang-ajánló

Presser Gábor- és Stefano Bottoni-interjú. Riport a határról és az épülő tiszaújvárosi konténervárosról. Keresse a friss Magyar Hangot!
HIRDETÉS
HIRDETÉS

Kiemelt cikkek

Koravén demokraták

A kommunizmus halott, de a hatalom mai birtokosai koravén demokratákká válva egyre jobban hasonlítanak azokra, akiket egykor kommunistáknak hívtunk.