Az erőszak nemtelen

Gyakran foglalok állást a harmadik hullámos feminizmus kapcsán. Álljon az alábbi három fő tézis valamennyi jövőbeni véleményem előtt!

I. A feminizmus harmadik hulláma, amely többletjogokat követel, amely az egyenlőség nevében disztópiát hirdet, amely szinte teljes egészében a felső- és középosztályos, nyugati, fehér nők hatalmi-érdekérvényesítési ideológiája, soha nem tévesztendő össze a feminizmus második hullámával, amely jogegyenlőséget, megbecsülést, érvényesülést, oktatást és karriert követelt a nőknek – s a nyugati világban nagyrészt teljesült. A feminizmus második hullámának női és férfi vezéralakjai valamennyien a nyugati civilizáció dicsőségcsarnokában foglalnak helyet. Nemes küzdelmük szülte ezt a világot, ahol a törvény előtt mindnyájan egyenlők vagyunk.

II. A feminizmus azért sikeres ideológia, mert a mindennapos sérelmek, amelyek érzelmi üzemanyagukkal fűtik, húsba vájóan valóságosak. Szexuális zaklatás, párkapcsolati bántalmazás, negatív diszkrimináció természetesen nem csak nők rovására zajlik, s nyilván nem is minden sérelem erőszak, félreérthetetlen tapasztalat ugyanakkor, hogy akit a nőiségében ér sérelem, az könnyen vonódik be olyan áldozati ideológia érzelmi körébe, amely egyszerű és jól átélhető válaszokat szolgáltat, s azokhoz könnyen okolható bűnbakokat mellékel. Ahogy a párkapcsolataikban sérült férfiakból incelek lesznek, ahogy a hitükben vagy nemzeti identitásukban megalázottak könnyen válnak vallási fundamentalistákká vagy soviniszta nacionalistákká, úgy lesznek az érzelmi intimitásukban megsértett nőkből ultrafeministák.

III. Nő és férfi egyenlő megítélés alá tartozik – az pedig alapvető elvárás a hatóságokkal szemben, hogy tartassák be a hatályos törvényeket, normájuk a fizikai erőszakkal szemben pedig zéró tolerancia legyen.

Az elmúlt hetek jogos döbbenetet kiváltó eseménye volt az, amikor Orosz Bernadettet (képünkön) brutálisan, a felismerhetetlenségig verte partnere, akit aztán a rendőrség elengedett, mert „bűnbánó magatartást tanúsított”. A félholtra vert asszony többszöri kérése ellenére sem személyi védelmet, sem távoltartási végzést nem kapott. Jelzem, hogy ennek már semmi köze a feminizmushoz: minden nő, férfi és gyermek joga a biztonság, a testi épség, az emberi méltóság és a félelemmentes élet. Ezek a legalapvetőbb emberi jogok – ha a hatóságok nem biztosítják, használhatatlanok.

Orosz Bernadettnek nem járt a közösség védelme, ahogy sok más nőnek sem, akit partnere bántalmaz, és mégsem kap segítséget – mindenki megúszásban utazik, és elfordítja a fejét. Ugyan ki lép fel szívesen egy olyan erőszakos katona ellen, aki ilyesmit tesz egy nővel? Még a rendőr sem – pedig hát ő ezért kapja a fizetését, és nem mellesleg erre esküdött fel. A széles körű társadalmi felháborodás hatására a hatóságok végül biztosították Orosz Bernadett védelmét.

Újra bebizonyosodott, hogy a megoldást nem az isztambuli egyezmény radikális feministák által követelt ratifikálása, hanem a törvények érvényesítése jelenti. Kár javulást várni attól, hogy az államok újabb meg újabb jogszabályokban kodifikálják azt, aminek megvalósulásától a társadalmakat ma is csak az emberi és hatósági közöny választja el. Semmi értelme nemzetközi egyezményektől várni a változást, amikor a rendfenntartó szervek a hatályos törvényeket sem tartatják be. Nem emlékeztet ez a magatartás kísértetiesen az amerikai konzervatívok drogpolitikájára, amely minden kudarcra szigorítással reagál, és ahelyett, hogy javítana a helyzeten, csak rontani tud rajta?

Több pénzt kell adni a rendőrségnek és a gyámhatóságnak. Több forrást és eszközt kell biztosítani az oktatásnak, a felvilágosításnak és a bűnmegelőzésnek. Több energiát és figyelmet kell szánni a kultúrára és egy olyan közbeszédre, amely minden erőszakcselekményt elutasít függetlenül attól, hogy ahhoz pénisz vagy vagina tartozik. Akár szigorítani is lehet a jogszabályokon, ha a társadalmak úgy ítélik meg, hogy azok bizonyos helyzetekben elégtelenek. A törvények lehetővé tehetik, hogy a rendőrség is elrendelhessen távoltartást, s azt akár meg is hosszabbíthassa. Ami segít az áldozatoknak, ami védelmet jelent a bántalmazottaknak – legyenek akár gyermekek, akár nők, akár idős férfiak –, azzal az eszközzel a közösségnek élnie kell.

Ezzel szemben az isztambuli egyezmény ratifikálásának monomániás követelése nem több mint arcátlan pótcselekvés és ideológiai bujtogatás. Nem azt kellene inkább elvárni, hogy a rendőrség tartassa be a jogszabályokat? Nem azt kellene inkább kikényszeríteni, hogy az Országgyűlés olyan szabályozást hozzon, amely a törvények érvényesítésének nagyobb hatékonyságát biztosítja? Nem kellene több pénz a megelőzésre és az áldozatvédelemre? Ehelyett mindig és csakis a gendermanifesztumról szól a vita, amelynek három kifejezetten ideologikus mondata körül évtizedek óta folyik az őrjöngő világnézeti háború. Az áldozatok sorsa senkit nem érdekel.

Míg Magyarországon nagyjából teljes társadalmi és újságírói közöny mellett zajlott demonstráció a nőkkel szemben elkövetett erőszak ellen, addig Olaszországban, Franciaországban és Spanyolországban tízezrek vonultak utcára, és követelték a nők hatékonyabb védelmét. Mindhárom állam rég ratifikálta már az isztambuli egyezményt, s lám: a probléma mégsem oldódott meg – valójában nem is enyhült. Most újabb jogszabályokat, további szigorításokat követelnek. Attól tartok, kudarcra ítélt küzdelmet folytatnak.

A nők elleni erőszakkal szemben folytatott kampány és politika már az alapjainál elhibázott, ezért nem vezet eredményre. Ez nem női probléma. Ez nem feminista ügy. Ez nem jó alkalom politikai haszonszerzésre. S míg az, addig csakis azokat szolgálja, akik nyerészkedni akarnak rajta. A társadalmaknak az erőszakkal kell szembeszállniuk: a gyengék, a kiszolgáltatottak, a bántalmazottak pártján kell állniuk. Az a narratíva, amely szerint Angela Merkel, Ursula von der Leyen és Theresa May a vaginája miatt automatikusan áldozat, a gyári munkát végző, az albérletben nyomorgó meg az aluljáróban alvó férfi pedig a pénisze nyomán automatikusan elnyomó, soha nem teremt társadalmi békét. Egy ilyen világnézet mellé tömegek csakis végletekig korbácsolt félelemmel és gyűlölettel állíthatók – ez a félelem és gyűlölet pedig megmarad, és az elviselhetetlenségig mérgezi a mindennapokat. Nem a nők az áldozatok, és nem a férfiak az ellenség. Mi, emberek vagyunk az áldozatok – és az erőszak az ellenség.

A Publicisztika rovatban megjelent írások nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2019/48. számában jelent meg, 2019. november 29-én.

Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál, valamint elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy mit talál még a 2019/48. számban? Itt megnézheti!