Nyugalom, ez nem az! Nem a két hete dúló se veled, se nélküled össznépi civakodás legújabb vadhajtása szökkent szárba enpluszegyedszer, hanem pont fordítva: hasznos mellékhatásról van szó. Hogy amikor a Nélküled stadionbéli felcsendültét követően a ki a nagyobb magyar, egyáltalán, ki lehet magyar vita a tetőfokára hágott, belegondoltam, mit jelenthet a dal az odakintieknek, aztán eszembe jutott, hogy milyen volt a székely himnuszt énekelni a kolozsvári főtéren 1990-ben, majd ránéztem a naptárra, ni, már november vége van, ami pedig december 1-et is jelent, és már kavarogtak is az érzések.
Például hogy hiába lett immár az önmagát nemzetinek nevező kánon része, de nem vagyunk egy vérből valók. Értem, hogy ez erős kép, és ha verset költenék vagy dalt szereznék, pont ilyen kőkeményen szívbemarkoló sorokat írnék, ám ettől még nem igaz.
Egy a nyelvünk, egy a kultúránk, egy a magyarságunk. De nem vagyunk egy vérből valók. Összetartozunk, az miért nem elegendő?
És ezt az összetartozást sem adják olcsón. Kijelenteni, melldöngetni, zászlót lengetni egyszerű, de mit jelent valójában? Mondanám, hogy kérdezzenek meg tíz budapestit, aztán tíz székelyt, hogy mit gondolnak egymásról, de ez csupán elcsépelt újságírói fordulat lenne, úgyhogy kérdezzék meg önmagukat: számomra mit jelent az összetartozás?
Flaszter 65. - Hogy lett a Nélküledből antiszemita uszítás? | Magyar Hang
A Flaszter 2019. november 21-i adása. Dévényi István vendégei: Ónody-Molnár Dóra, a 168 Óra munkatársa és Lakner Dávid, a Magyar Hang újságírója. Témák: Megosztó lett az összetartozás dala Szakképzés - megint kavar a kormány Zaklatás a színházban Zaklatás a Facebookon Korábbi adásainkat megtekintheti a Magyar Hang Youtube-csatornáján.
Nekem könnyebb (de nem könnyű), mert megadatott, hogy ezerszeresen megéljem (épp ezért nagyon fontos dátum az életemben ez a fránya december elseje). Annyi kép van a fejemben. Viccesek, kedvesek, bánatosak, egyiken-másikon hangosan felnevetek, és akadnak bőven, amelyektől elvásik a lelkem. Mostanság ezek erősödnek.
Nehéz szagú, kormos téli este volt, csak a házak apró ablakán imitt-amott kiszökdöső sápadt fény mutatta az irányt a mérai sárúton. Lentre ballagtunk a falu végére egy idős özvegy asszonyhoz kalotaszegi bujkát készíttetni, mert azt mondták, szépet találunk sokfelé, de az igazi az, amit ő varr. A néni levette a méretet, aztán mutatott néhány kabátot a cintányéros lámpa homályában, hogy jó lesz-e, tetszetős-e a díszítés, mi meg cipeltük volna azonnal haza mindahányat.
Úgy alakult, hogy másfél esztendeig nem volt érkezésem visszamenni. Jöttek az üzenetek, hogy kész a bujka, én meg, hogy amint lehet, robogok érte. De elkéstem. Mire odaértem, az örökösök már mindent eladtak, az én kabátkámat is. Nem maradt semmi, de semmi.
Lángol a széki temetődomb. Mécstenger imbolyog, ahogy az őszi szél tempót vesz, a sírok körül jajdokló asszonyok, keserűn hallgató férfiak szorosabbra húzzák magukon a kozsókot. Szép szomorú. Megszokásból a főtérnek vesszük az irányt, hisz ilyenkor, a halottaknak világítás napján tartják a cigány bált (amikor mindenki más búsul, mi akkor mulatunk), s oda a magyarok is eljárnak. A bejáratot lakat rekeszti, készülődésnek nyoma sincs. A szemközti bárból (régen: kocsma) ifjú hang kiáltja keresztül a cúgot: „Hálló, jó estét, nem lesz mulatság! Évek óta nincs. De két hét múlva a Tűzoltó utcában, a kilenckerben bepótolhatjuk.” Nem, nem pótolhatjuk be.
Nélkülem | Magyar Hang
Olvasom az újságban, hogy a kormánypárt káderutánpótlás-nevelésre szakosodott ifjúsági szervezetének kongresszusán nem nagyon akadt felszólaló, aki ne nélküledezett volna jódolgában. Nincs ezen mit csodálkozni, a nélküledezés nemzeti sport lett, amióta a liberális újságíró az új futballstadion avatóünnepségén egyrészt nem állt fel, amikor az összmagyarság legfrissebb himnusza felcsendült, másrészt meg is írta, hogy miért nem állt fel.
Gurulunk a Mezőségen Kalotaszeg felé. Vendéglátónk már jó ideje Budapesten él, takarít, de már az egész család követte, így csak az alkalmakra térnek haza, vagy ha nagyon muszáj ránézni az üresen maradt portára. Járjuk sorra a Kapus-vidék községeit, mert a pesti megbízók precíz tételes listát adtak a beszerzendőkről, ám vállfős inget sehol se találunk. Terjed a hírünk, magyarázzák a helyiek, hogy kit keressünk, neki kell, hogy még legyen ilyenje. És nincs. De más se. Kiárusítottak mindent, az égvilágon mindent. Kiseperték a tisztaszobát. „Nem kell az már senkinek. A fiatalok nem hordják, nem viselik. Szegedre, Debrecenbe, a fővárosba költöztek, oda meg minek? Hát hova, kinek őrizgessük?” Nézem, hallgatom, sajnálom az asszonyt, mondanám, hogy de könyörgök, mi lesz így? Csakhogy nincs jogom hozzá. Indulunk vissza, a muszulyt már meg sem próbáljuk.
Furcsa, tudom, de lám, ez is az összetartozás. Hogy mindezt közösen veszítjük el mi, kultúránkra oly büszke magyarok. Kár értünk.
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2019/48. számában jelent meg, 2019. november 29-én.
Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál, valamint elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy mit talál még a 2019/48. számban? Itt megnézheti!
