Madrid egyik belvárossal határos kerületében, a Manzanares folyó partján áll a Matadero, a spanyol főváros kilenc éve átadott kulturális központja. Egy nyüzsgő kisváros a hatalmas metropoliszon belül, ahol éttermek, kiállítóhelyek, összművészeti programok és koncertek várják az embert. A Matadero eredetileg vágóhídnak épült, 1924-ben nyitotta meg a kapuit, és egészen 1996-ig működött. A bezárást követően a közel félszáz épület gyorsan romlásnak indult, a város vezetése azonban még időben lépett, s bár a létesítmény megmentése nem bizonyult egyszerű feladatnak, az önkormányzatok, a helyi lakosok és a különféle kulturális intézmények bevonásával végül sikerült új életet lehelni az egykori vágóhíd pavilonjaiba. Ezzel pedig nem csupán egy várostörténeti szempontból jelentős épületegyüttest óvtak meg a pusztulásból, de a városrész életét is gyökeresen átalakították. A Matadero valódi központtá, a helyiek életének szerves részévé vált.
A madridi vágóhíd sokban emlékeztet a budapesti Közvágóhídra, amely egy belvárossal határos kerületben, a Dunához közel fekszik. Bár a miénk jóval korábban – 1872-ben – megnyílt, eredeti funkciójában nagyjából ugyanolyan hosszan működött, mint spanyol párja, végleges bezárását követően pedig az épületei szintén gyors romlásnak indultak. A számos párhuzam mellett a legfontosabb különbséget a felhasználás módjában találjuk. Madridban a megmentéssel visszaadták a területet a közösségnek, Budapesten szó sincs megmentésről, miután szinte a földdel tették egyenlővé az épületegyüttest, a telken iroda- és lakópark épül, a török milliárdos, Adnan Polat beruházásában.
Ne legyünk (nagyon) demagógok, a madridi példa nem azt jelenti, hogy a politika a világon mindenhol a köz érdekében dolgozik, és csak nálunk telepedett rá a népre egy korrupt, számító rezsim. A Matadero csupán azt jelzi, hogy létezik alternatíva. Ha van politikai akarat, önkormányzati elszántság, és közösségi támogatás, akkor igenis meg lehet menteni egy pusztulásra ítélt létesítményt, amely új funkciójában pozitív változásokat hozhat egy város életébe.
Miért is harcolunk? | Magyar HangA közösségi támogatásról és az önkormányzati elszántságról nem nyilatkozhatunk, a politikai akarat azonban itthon is egyértelműen megvolt: minden akadályt el kellett takarítani a magyar kormánnyal, és különösen Orbán Viktor miniszterelnökkel szívélyes viszonyt ápoló Adnan Polat elől. Az üzletember 2017-ben vette meg a Közvágóhidat, amelynek épületeiben akkor még raktárak, próbatermek álltak, illetve egy szórakozóhely is üzemelt a telephelyen. Ez utóbbit az adásvétel előtt néhány hónappal egy látványos rendőrségi razzia keretében tették lapátra. Amint az összes bérlőnek ajtót mutattak, elindulhatott a fejlesztés, amelynek eredményét az Építészfórumon múlt vasárnap megjelent drónfotón láthattuk: szinte semmi sem maradt az épületegyüttesből.
A bontást nem hátráltathatta az sem, hogy a Közvágóhíd helyi védettséget élvezett, hiszen a projektet nemzetgazdasági szempontból kiemelt jelentőségű beruházássá nyilvánították, jelentősen felgyorsítva ezzel engedélyezési folyamatot. Ehhez hasonlóan kreatívnak bizonyultak a hatóságok az építési szabályok kérdésében is. A főváros az addigi 50 helyett 80 százalékos beépítést engedélyezett, a korábbi 16 méteren maximált magasságot pedig 45 méterre emelték, így már nincs akadálya, hogy felhúzzák a 10-12 emeletesre tervezett épületeket.
Adnan Polat városrészének terveit a londoni Chapman Taylor építésziroda készítette. A cég egy éve tette közzé az ingatlanfejlesztés víziójának látványos rajzait, rajtuk a megmentésre ítélt épületrészekkel, amelyeket – mint a fent említett fotó bizonyítja – azóta nyomtalanul eltüntettek. És immár a látványtervek sem elérhetők sajnos az iroda honlapján. Tavaly megkerestük a ferencvárosi önkormányzatot is a bontás lehetséges mértékéről érdeklődve. Válaszukból kiderült, hogy a kerület akkori vezetése „a vázlatterveken is látható módon nagy hangsúlyt helyez az építészeti értékek (például a bikás kapuk, a víztorony és a teresedés körüli csarnok főhomlokzatai) megőrzésére és a (…) ferencvárosi rehabilitációhoz hűen hisz az épített örökség és a korszerű modern elemek békés együttélésében”.
Talán ennyiből is érzékelhető, miért mutat túl a közvágóhídi beruházás az egyszerű pusztításon, és miként válik a terület egy rendszer működésmódjának szimbólumává. Készül egy látványterv, amelyen külön kiemelik a múlt megőrzendő értékeit, aztán a valóság szépen felülírja a terveket, és kiderül, hogy az épített örökség, és az annak új funkcióit potenciálisan élvező városlakók nem versenyezhetnek egy ingatlanfejlesztővel. Különösen, ha az a miniszterelnök jó barátja.
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2019/49. számában jelent meg december 6-án.
