Kallódok itt magamnak a képzelet szálfái közt a tények bozótjában, mintha szaladgáló gyermek lennék, noha korán van még ehhez. Méregetem a távolságokat, nem is csak méregetem, növelgetem is, több-kevesebb sikerrel. Úgyis csak a kultúra számít, minden más mellékes. Azzal meg nem lehet kezdeni semmit. Egyben az egésszel nem. Az még senkinek sem sikerült. Volt is, van is, lesz is, aki tönkremegy és belepusztul, az is megeshet, hogy nem készülnek el a művek, amelyek másmilyen világokban elkészülhettek volna, ám a hamisból akkor sem lehet igazit csinálni, ha a feje tetejére állítják a talpáról Hegelt. Vagy fordítva. Én meg továbbra is szívesen elmegyek a Katonába és a Nemzetibe ugyanúgy, mint a Pestibe és Pintér Bélába, bár utóbbitól a legutóbbi nem tetszett. Belegabalyodott a tények bozótjába az alkotó.
Mindazonáltal nem is színházban voltam a minap, hanem hangversenyen. A Müpában. Ezzel a hellyel kapcsolatban arra kellett rájönnöm, hogy rock- és popzenei koncertekre nem annyira alkalmas. Nem azért, mert nem lehet ugrándozni – ugrándozzon, akinek nincs bora –, hanem mert nem úgy szól. Hiába mondják, hogy fantasztikus az akusztikája, rock- és popzene alkalmából nem az. Legalábbis ott, ahol én ülök – hol itt, hol ott –, ott biztosan nem. Legalábbis a Bartók Béláról elnevezett nagyteremben. Egyszer régen a Tangerine Dreamet ott is hagytuk a felénél, annyira éles volt, de csörömpölt pár éve a King Crimson is, nyáron meg Charlotte Gainsbourgon szinte egyáltalán nem is lehetett kihallani a zajból Charlotte Gainsbourgot.
A komolyzene más. Azzal nincs ilyen probléma. Danyiil Zareckij és a Szentpétervári Koncertkórus fellépésén sem volt. Danyiil Zareckij elég híres orgonista, a Szentpétervári Koncertkórus meg karácsonyhoz kötődő dalokat is énekelt, jól jön az ilyesmi az év ezen periódusában. Gyerekkoromban egy jó darabig az volt a meggyőződésem, hogy az orgona a kedvenc hangszerem. Két eset válthatta ki ezt – nem emlékszem pontosan –: vagy a híres Bachok közül hallottam a leghíresebbet, vagy Rhoda Scottot láttam a tévében. Vagy Hofi Géza Rhoda Scott-paródiáját. Ezt megtaláltam most az interneten, és érdekes, hogy Hofi nem volt különösebben kimaszkírozva, mint egy Rémusz bácsi, inkább csak a frizuráját csinálták meg szép bongyorra.
Nélkülem | Magyar Hang
Azt az egyet nem tudom – többet is nem tudok, de tetszik most ez a felütés –, hogy mitől lettek a magyarok ennyire himnuszgyűjtögető nemzet.
Egy szó, mint száz, Zareckij jól nyomta a rock and rollt a Müpában – ezt képletesen kell érteni, miszerint volt benne drive –, szívesen hallgattam volna hosszabban is. De az énekesek is remekül énekeltek. A szezonban az ott elhangzottak voltak az első karácsonyi dalaim. Nem a rettenetes Last Christmas és nem a még rettenetesebb All I Want for Christmas, hanem a Csendes éj, továbbá bizonyos orosz és ukrán karácsonyi énekek. Igen, ukránok is. Mondom, hogy csak a kultúra számít. Volt a Scsedrik is, amelyet elsősorban a Vopli Vidopljaszova és Katie Melua előadásában ismerek, és arról fogalmam sem volt – utánanézés közben tudtam meg –, hogy a Reszkessetek, betörők!-ben is elhangzik ez Carol of the Bells címen. Ráadásul egyáltalán nem is rossz.
Ezzel semmiképp sem akarnám azt tanácsolni, hogy idén is nézzék meg a Reszkessetek, betörők!-et. A dalt érdemes megkeresni, de filmkulturálisan ismerünk kevésbé kopottas műveket, amelyek talán az alkalomhoz is jobban illenek. Hiszen a Szentpétervári Koncertkórust sem szoktuk egy lapon említeni Mariah Carey-vel.
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2019/50. számában jelent meg december 13-án.
Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál, valamint elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy mit talál még a legfrissebb, 2019/51-52. karácsonyi duplaszámban?Itt megnézheti!
