Papucs

Tönkrement a papucsom. Még nem lyukas, de mocskos és bolyhos, elég nyomorultul néz ki, hogy finoman fogalmazzak. Pláne ha közelről veszem szemügyre. Mondjuk, én általában 186 centiméter magasról tekintek le rá – hajlott korom ellenére –, onnan szerencsére nem annyira vészes. Ezzel együtt ideje lenne kidobni a nyavalyába – csakhogy hozzám van kényelmesedve. Plusz kéne előbb egy másik. Régen is mindig így volt. Addig hordtam a papucsokat, amíg le nem foszlottak a lábamról teljesen. Amíg ki nem lyukadtam az orrukban keletkezett lyukakon bokáig.

Érdekes, hogy nem emlékszem: a falusi ruszin asszonyoktól vettük azokat a színes mintás papucsokat mindig a piacon, vagy azért kötődnek ők egymáshoz, mert a falusi ruszin asszonyok mindenhova színes mintás papucsokban mentek. Legalábbis nyáron. Télen gumi- vagy halinacsizmában, időjárástól függően. Felszálltak Szeklencén több tucatnyian a vonatra, akár százan is, papucsban mind, testesen és hangosan, zajongtak, mint az iskolások a nagyszünetben, de Huszton hál’ istennek mentek máris, béke és nyugalom szállta meg a fapados vagonokat ismét.

A mostani papucsomat Szalonikiben vettem tavaly nyáron. Marxnál és Engelsnél. Akarom mondani: Marksnál és Spencernél. Eddig tartott. Nem olyan kevés ez, az előző jó, ha fél évig bírta. Azon volt egy kis olasz zászlócska is, noha nem hiszem, hogy bármi köze volt a taljánokhoz. Vagy fordítva: a taljánoknak hozzá.

Szerintem egyébként egyáltalán nincs rendben, hogy a papucsnak negatív konnotációja van a szimbolikus beszédben. Ismerjük ezeket: papucshős, papucsférj, papucsállatka és társaik. Jó-jó, az állatka, az más.

A papucs ezzel szemben abszolút pozitív fenomén. Ha szimbóluma valaminek, akkor az a valami nem más, mint a komfortzóna. Erről a kifejezésről is sokat szoktak értekezni manapság. Hogy el kell hagyni, amikor csak tehetjük, mert akkor lesz jó nekünk. Hát nem is tudom. Bizonyára van benne valami, bár én olyankor sem undorodom a mindennapoktól, amikor nem hagyom el. Lehet, hogy a szeklencei ruszin asszonyok is azért utaztak papucsban Husztra, mert így a zónájukat is vihették, és nem érezték magukat idegenül a nagyvárosban.

Az utazás különben kilépés mindig. Rákészülés, izgalom, mozgás, élmények. Sose látni előre pontosan, hogy mi vár ránk. Ám a kilépéseken kívül mi másra emlékszik még az ember? Azokból képződik az ember múltja. Lak- és munkahelyváltások, kapcsolatok, életösszekötés, gyermekeink születése, utazások. Ezek maradnak meg.

A héten például voltam Bordeaux-ban. Az is remek hely. Mint minden város. Kőből épült, szépek a gótikus templomok, finomakat lehet enni a kapucinus piacon, menők a villamosok, kiváló a bor. Ültem egy este a város kellős közepén, a Bar à Vin nevezetű borbárban – soha rosszabb nevet egy ilyen intézménynek: csodás szelekció elképesztően méltányos áron, ha arra járnak, ne hagyják ki –, kortyolgattam a Graves-t, a Pessac-Léognant, a St. Emiliont, a Medocot, s majdhogynem elérzékenyültem. Annyira tökéletes volt minden korty. Annyira jó volt nézni a hatalmas üvegablakokon keresztül, ahogy jönnek-mennek az estében a franciák. Annyira kerek lett hirtelen ez az ostobán érdes-szögletes világ.

Ezt itthon, a komfortzónámon belül nehezen hozhattam volna össze. Viszont vásárolnom kellett volna Bordeaux-ban egy pár papucsot. Mint tavaly nyáron Szalonikiben. Ezt elmulasztottam. Talán legközelebb.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2019/47. számában jelent meg, 2019. november 22-én.

Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál, valamint elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy mit talál még a 2019/47. számban? Itt megnézheti!