Csúnyán beszéltem a reklámokról, ezt pedig Hamburger Béla, a hazai reklámszakma nagy öregje nem tűrhette, úgyhogy nekiállt személyeskedni. Érdeklődnék, hogy ha Hamburger urat zavarja az említett arrogáns, ellentmondást nem tűrő, „megszokott puzséri stílus”, akkor miért emeli azt a hamburgeredik hatványra? Miért nem veszi észre, hogy nem az anyukáját szidalmaztam, hanem a szakmáját kritizáltam?
Érdekes, hogy a reklámozás tilalma kapcsán ezt az infernális dühöt mindig marketingesek tanúsítják irántam, de még soha senki más nem jött oda hozzám azzal, hogy „ne bántsd a reklámokat, Puzsér, jogunk van tájékozódni a jobbnál jobb akciókról!” Úgy látom, hogy a reklámok eltűnése egyedül a marketingkasztnak fájna.
Kivétel persze az HBO: az egykor jól ismert televízió köztudottan abba bukott bele, hogy a sugárzott filmeket nem szakította meg a közkedvelt reklámblokkokkal – válaszul a nézők őrjöngő tiltakozással, bojkottal és tüntetések sorozatával próbálták visszaszerezni a tájékozódás alapvető emberi jogát. A televíziós szakma okult az esetből: ma már reklámmentes csatornával az emberi jogi aggályokat és a gazdasági irracionalitást belátva egyetlen piaci szereplő sem próbálkozik – sem a Netflix, sem az Amazon, sem az Apple, sem a Disney.
Az uzsora humora | Magyar HangÁlljon itt a Hamburger Béla oldalát furdaló kérdés: miért emelem fel a hangomat épp az ellen a szakma ellen, amely mindent csak parancsra tesz, miért nem az őket megbízó cégeket bírálom? Nos, Hamburger úr nyilván alaposan tanulmányozta az elmúlt években írt cikkeimet, és rábukkant az általam féltve őrzött titokra, hogy bankokat, uzsoracégeket és részvénytársaságokat valahogy soha nem kritizálok. Hamburger úr bizonyára rájött, hogy volt az a pénz, amiért egy sötét, téli estén eladtam a véleményemet Csányi Sándornak, és csak annyit kértem tőle: „Sanyi bácsi, azért a reklámosokat hadd kritizáljam már! Az olyan, mintha nem is téged szidnálak, csak a golyóstollat a kezedben.” Ebből a júdáspénzből utaztam el abba a disztópiába, egy kis délkelet-ázsiai szigetre, ahol egyetlen óriásplakátot sem láttam, és bizonyára csak fejletlen emberi jogi öntudatom miatt nem éreztem a kihagyhatatlan leárazásokról való tájékozódás pusztító hiányát. Bizarr élmény volt: a szigeten élők reklámok nélkül is fel tudtak öltözködni, képesek voltak enni és szórakozni is. Én meg nagyon örültem, hogy a Csányi Sanyi bácsi megengedte nekem a marketingesek bírálatát: sok-sok pénzből utazgathatok, arrogánsan követelhetem a reklámok tilalmát, miközben az általam mélyen tisztelt multinacionális cégek előtt fél térdre ereszkedve hódolok.
Nagy szöget ütött a fejembe Hamburger úr azon érve, hogy a reklám csak eszköz, amelyet kár kritizálni vagy korlátozni. Abban bízom, hogy ez egy nagyszerű reklámkampány első lépése lehet, amellyel visszahozhatunk a háborúkba nemzetközi egyezményekben méltatlanul démonizált eszközöket, amilyen például a fürtös bomba vagy a mustárgáz. Jól tudjuk, hogy nem ezekkel a nagyszerű mérnöki eredményekkel, s főleg nem a háztartásokban közkedvelt mustárral van a baj, hanem magával a politikával és a háborúval. Miért tiltjuk meg a cégeknek, hogy önmagukban ártalmatlan eszközökkel pénzt keressenek?
Szilárdan hiszem és vallom, hogy a reklámipar nemcsak fogyasztóellenes, hanem alapvetően kapitalizmusellenes, a marketingkampányok hullámverésében ugyanis nem a termékek és szolgáltatások ár-érték arányai, hanem azok marketing-költségvetései, a hozzájuk rendelt logók és szlogenek megjelenésének ismétlésszámai versengenek. Az elszabadult marketingagymosás nyilvánvaló következménye, hogy jobb és jobb minőségű áruk gyártása helyett a tervezett avulás képezi a technológia innovációját. Árak és minőségek helyett hazugságok versenyeznek. Amint pedig ezt felvetem, a marketingesek válasza mindig az, hogy én nem értek hozzá, és hogy ez csak így tud működni.
Hamburger úr legelképesztőbb állítása az, hogy „a reklámokban effektív hazugság nem lehet”. Azt már szemérmesen elhallgatja, hogy nem effektív hazugság viszont bármennyi lehet, s arról sem tesz említést, hogy teljes üzletága az ilyen nem effektív hazugságokra épül. Hamis tényt állítani valóban nem lehet, hazugságot sugalmazni, húszéves lányok képével negyvenes nőknek szemránckrémet árulni viszont annál inkább lehet és érdemes. Nincs még egy szakma, amelynek művelői ilyen önérzetesen utasítanák vissza a szembesítést a maguk korruptságával.
Hamburger úr szemérmetlenségéről talán akkor tesz leghívebben tanúbizonyságot, amikor a jogi környezettel meg a szakma önszabályozásával érvel. Mit számított a jogi környezet, amikor bankok gyanútlan emberek százezreit hajszolták életveszélyes devizahitelekbe? Hol volt a szakmai önszabályozás, amikor Prokopp Dóra elárulta a hajáról, hogy „van az a pénz, amiért korpásodik”? Íme a reklámszakma büszkesége: a nem effektív hazugság. Huszonöt éven át senki nem utasította vissza ezt a mondást. Ellenkezőleg: huszonöt éve ünneplik a hazugság önfeledt megvallásának ikonikus szólamát.
Nyilvánvaló, hogy a lopás és a gyilkolás soha nem tűnhet el a világból. Ezért ne lenne legitim felvetés tiltani? A reklámmal ott kezdődik a probléma, amikor tényszerű felvilágosításból, piaci figyelemfelhívásból lebírhatatlan mértékű, kultúrát mérgező és civilizációs normákat aláásó globális agymosássá válik. Ezt természetesen nehéz definiálni, de az értés szándékával könnyedén belátható, hogy nem a cégéreket akarom leverni a boltok homlokzatáról. Az viszont már hadd ne férjen bele, hogy a tudatipar helytartói anorexiás modellek ezreit felhasználva károsítsák nők nemzedékeinek testképét, majd e tevékenységük valamennyi testi és lelki következményét az egyénekre meg a társadalmakra hárítsák. Miért is viselné azokat a marketingszakma? Hamburger úr megmondta: ők mindent parancsra tettek. Mintha ezt a dumát már hallottuk volna valakiktől a múlt század derekán.
A Magyar Hangban megjelent véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját.
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2019/50. számában jelent meg december 13-án.
