Újabb év a végtelenített kampány jegyében

Ha a miniszterelnök terve megvalósul, kettőezer-tizenkilenc az ellenzéknek bevitt kegyelemdöfés éve lett volna. Az újabb országos választásokon elszenvedett súlyos vereségek üzenete nem lehetne más, mint hogy a centrális erőtér hosszú távú realitás, a jelenlegi ellenzék győzelmi reményei pedig 2022-re semmivé foszlanak. A májusi európai parlamenti választáson részben megvalósult az orbáni terv, az októberi önkormányzatin azonban nyilvánvalóan léket kapott. Az ellenzéket nem sikerült leszorítani a pályáról; bár a kormány stabilitása nem rendült meg, sokan egyenesen a centrális erőtér korszakát felváltó új belpolitikai időszámításról beszélnek.

Minden jel arra utalt, hogy Orbán Viktor számára az európai parlamenti választás jelentősége az előző évi országgyűlési voksoláséval vetekszik. A kormányzati-fideszes kampánygépezet halálosan komolyan vette a megméretést, erőforrásokat nem kímélve indult harcba minden megszerezhető mandátumért. A miniszterelnök nyilvánvalóan a választásra tekintettel hirdette meg az év elején a gyermekvállalást ösztönző csomagját, miközben szép lassan lecsengett az úgynevezett rabszolgatörvény miatti tiltakozási hullám. A Brüsszel elleni újabb kiprovokált csaták (lásd: Soros–Juncker plakátok) a fideszes tábor harci kedvének feltüzelését szolgálták. Itt azonban sikerült túlfeszíteni a húrt: felfüggesztették a Fidesz tagságát az unió legnagyobb pártcsaládjában, az Európai Néppártban. Ez érzékeny befolyásvesztést jelent, ezzel együtt komikus túlzás lenne Orbán Viktor nemzetközi elszigetelődéséről beszélni abban az évben, amikor az orosz és a kínai vezető után végre az amerikai elnökkel is találkozhatott. A német nagyipar érdekeinek elvtelen kiszolgálása pedig tompítja az európai támadások élét.

Akárhogy is, Orbán Viktornak fontos lett volna, ha pártja világra-, vagyis Európára szóló diadalt arat májusban, s a populisták remélt előretörésével az uniós politika megkerülhetetlen tényezőjévé válik. A centrumpártok ugyan gyengültek, a populisták nem törtek át, míg a Fidesz nagyot nyert (a 21 mandátumból 13-at), de nem elég nagyot ahhoz, hogy a határon túli magyar képviselőkkel együtt megfelelő bázist biztosítson az orbáni ambícióknak. A kormányfő a vezető pozíciókról folytatott, az EU legkevésbé demokratikus arcát mutató alkudozások során ravaszul igyekezett visszapozicionálni magát a döntéshozatal centrumába, a jelek szerint azonban a magyar jogállamiság ügye az új összetételű testületek napirendjén marad. Itthon elérte a 2018-as választáson legerősebb ellenzéki pártként befutott Jobbik és az LMP meggyengítését – előbbi esetében az Állami Számvevőszék hathatós segítségével –, az európai egység víziójával kampányoló Demokratikus Koalíció és a Momentum meglepetésszerű teljesítménye viszont meggátolta abban, hogy kiütéses győzelmet hirdethessen.

Az önkormányzati választáson lényegében a status quo fenntartása volt a cél, különösen Budapesten. Ez nem sikerült október 13-án, hiába maradt országosan a legnagyobb erő a Fidesz az önkormányzatok világában is. Budapesten a főpolgármesteri tisztséget és a közgyűlési többséget is simán bukta a kormánypárt, míg a nagyvárosokban előretört az ellenzék. Az eredmény érzékelhető zavart okozott a kormányoldalon, 2010 óta nem érte ilyen kellemetlenség a győzelmet győzelemre halmozó Fideszt.

Az önkormányzati választás, ahol a nagyobb településekre fókuszál a figyelem, a valóságosnál kedvezőbb képet mutat az ellenzékről, ám a politikában a látszat teremtő erő: oda a Fidesz legyőzhetetlenségének érzete, aminek komoly következményei lehetnek. Ezúttal hiányzott az átütő üzenet és erő a kormánypárti kampányból, a migrációs tematika a nagyvárosokban már kevés az üdvösséghez, és a települések lakóinak gátlástalan zsarolása – akkor számíthatnak támogatásra, ha a kormánnyal együttműködő polgármestereket, képviselőket választanak – sem volt elég hatásos.

Veszélyes fejlemény a miniszterelnök számára, hogy a választók kritikus tömege volt hajlandó a szavazataival támogatni a korábban elképzelhetetlen ellenzéki összefogást, a mindent elöntő fertelmes korrupció és az állami működés válságjelenségei pedig olyan protesthangulatot keltettek, amelynek hullámai sok tapasztalt kormánypárti polgármestert is elsodortak. Elgondolkodtató, hogy az országos kampányban hátrébb lépett Orbán Viktor hiába jelent meg néhány „billegő” településen, azokon a helyeken rendre ellenzéki siker született.

A választási eredményekre némi bizonytalanság és retorikai látszatengedékenység után megszületett a válasz: a Fidesz fokozza a „rossz kezekbe” került települések vezetőire és az ellenzékre nehezedő nyomást. Azóta tovább szűkítette az önkormányzati jogköröket és a parlamenti ellenzék jogosítványait (az Országgyűlésben lényegében ellehetetlenítette az érdemi újságírói munkát is). De más területeken is folytatódott az illiberális rendszerépítés, a fékek és ellensúlyok szisztematikus kiiktatása: nem tett le a hatalom a bíróságok befolyás alá vonásáról, és meghosszabbította emberei mandátumát az ügyészség élén és a Médiatanácsban.

Elvileg nyugodtabb időszak következhetne a magyar politikában, hiszen két kampánymentes év áll előttünk. A kormány már készül a szűkebb esztendőkre, a világgazdasági környezet várható változására, közelgő akciótervekről hallani. Ám a miniszterelnök eddig sem a hagyományos értelemben vett kormányzásra fordította a figyelmét és az energiáit, így a napirend uralását szolgáló újabb és újabb kampányhadjáratokra számíthatunk. Illetve olyan lépések sokaságára, amelyeket kizárólag hatalomtechnikai megfontolások ihletnek. Nem lenne meglepő, ha a Fidesz – a tavalyi év tanulságait is levonva – előbb-utóbb ismét egyoldalúan módosítana a politikai versengés szabályain.

Ezek kivédése, a hozzájuk való alkalmazkodás sok energiát leköt majd az ellenzéknél. De a legfontosabb feladat az alternatíva-állítás. Programok, üzenetek, személyek szintjén egyaránt. A 2022-es parlamenti választásra való felkészülés sok tekintetben mást igényel, mint ami sikerre vezetett ősszel az önkormányzati voksoláson. Az összefogás akkor önmagában aligha lesz csodafegyver. Az ellenzéken belüli erőviszonyok tisztázása, szilárd identitással rendelkező erőcsoportok kikristályosodása, új szereplők megjelenése nélkül 2022-ben sem valószínű a kormányváltás. Roppant politikai munka, hosszú és akadályokkal tűzdelt út áll még az ellenzéki pártok, mozgalmak, szerveződő formációk előtt, amíg győzelmi eséllyel szállhatnak szembe Orbán Viktor rendszerével.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2020/1. számában jelent meg január 3-án.

Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál, valamint elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy mit talál még a 2020/1. számban? Itt megnézheti!