Mindig most múlik pontosan

Mindig most múlik pontosan

Fotó: Fortepan/Jezsuita Levéltár

Támogassa a Magyar Hangot!

Legyen Ön is előfizetőnk, rendelje házhoz a Magyar Hangot! Ha más módon támogatná a lapot ebben a nehéz helyzetben, azt is megteheti (PayPal és bankkártya is)! Köszönjük! ELŐFIZETEK

Fogalmam sincs, miért épp Gesztesi Károly halála. De itt ülök vasárnap reggel ölemben a laptoppal, és nem tudom magam túltenni rajta. És nem azért, amit a szakemberek mondani szoktak, hogy miként hat a hírességek tragédiája a nép egyszerű fiára, hanem. Hanem nem tudom. Talán, mert csupán tíz évvel volt idősebb, mint én, és hát óhatatlan a rém egyszerű matematikai egyenlet: mi van, ha már csak tíz esztendő? És mi az, ami fontos? Ami valóban számít…

Furcsa szerkezet az emberi elme. (Vagy a lélek?) Mit keresek gyerekként a szűkös, alig derengő fényű postaközben a mindig haragos dörrenéssel záródó nagy, szürke kapu előtt? Mögötte a macskaköves bejáróból nyíló, alig füves osztatlan udvar, körbe komfort nélküli szobakonyhák, hátul fészerek és két-két lakásonként egy közös használatú budi. Hogy jön ez a gyászhírhez?

Ám máris bent csücsülök Nénnye konyhájában, a színtelenné vénült sámlin az öreg sparhelt mellett, az apró, kopott zománcú, piros fazékban zöldségleves zubog, a pattogó lángokat lesem, a fiókos hokedlin terpeszkedő, hatalmas világvevő rádióból a vatikáni adó műsora susmusol. Pali bácsi döcög át szemből kosztolni, tőle tartok, mert kicsi korában furcsa betegség hagyott rajta örök nyomot a jobb lábát centikkel megrövidítve, ezért groteszk, vastag talpú, lábszárig érő, fekete gyógycipőt hord, ami bántón kopog, ha kemény felületet ér. Bekukkant a fedél alá, morog, mindig mindenen zsörtölődik, inkább a rádió rövidhullámú kapcsológombjára házilag eszkábált parafa dugót nézegetem, nehogy véletlenül összeütközzön a tekintetünk. Akkor sem pislantok fel, amikor a mélytányérból szürcsölni kezdi az ételt.

Se senki, se semmi | Magyar Hang

Nénnye vénlány volt. Nem ment férjhez, mert – a családi legendárium szerint – huszonévesen hatalmas, reménytelen szerelembe esett egy nálánál idősebb, tehetős úriemberrel, s ebből a boldogtalan szívfájdalomból képtelen volt kigyógyulni. Erről szinte egyáltalán nem beszélt, és ha mégis, akkor is csak annyit, hogy kereste, de nem lelte az igazit, ám a háromtükrös, lakkozott diófa pipereasztalán a porcelánok, gyertyatartók és egyéb hétköznapi kegytárgyak között kitüntetett helyen őrizgette a megráncosodott fotót, amelyről egy luxusautónak támaszkodó, hetyke bajszú, cilinderes úriember somolygott csibészesen a fotográfusra. Gondolom, ő lehetett az a bizonyos.

Nagyon szerettem, pedig távoli, alig rokon volt csupán. Időről időre rákérdeztem, hogy is vagyunk mi egymással, ilyenkor mindig örömmel magyarázta, hogy kinek a kije az ő kinek a kijének a kije, amit persze soha nem tudtam megjegyezni. Napokat, de volt, hogy egész hetet töltöttem nála, noha nem volt tévéje, és lavórban kellett mosdani, telente pedig jégveremmé dermedt reggelre a szoba, és kínszenvedés volt előkecmeregni a súlyos tolldunyha alól.

Rönköt fűrészeltem, tüzelőt hasogattam, gyújtóst filéztem, ha meghozták a lovas szekérrel ügyesen betolatva a szenet, sötétedésig azt hurcolásztam, és, mert korombéli srác egy sem akadt az udvarban, legtöbbször azzal múlattam az időt, hogy a macskakövek között csordogáló szennyvizet terelgettem mindenfelé a földből gyúrt apró gátrendszerekkel, vagy felkapaszkodtam a zöldre festett porolóra, hogy láblógatva a legkülönbözőbb kalandokba képzelegjem magam. Ha meg esett az eső, vagy csak semmi kedvem nem volt a kint levéshez, a hajtányos Singer varrógéppel masinisztásat játszottam, de még jobb volt, ha azt nézhettem, miként stoppolja Nénnye a zoknikat.

A legvidámabb szarkofág | Magyar Hang

Estére aztán odakucorodtunk a sparhelthez, dugig tömtük fával, két-három karika lyukat nyitottunk a tetején a kampós piszkavassal, hogy a hálót is fűtse, városról városra tekergettem a világvevő keresőjét, Helsinkinél jött be valami recsegős zene, átlapoztuk a Képes Újságot, ilyenkorra Pali bácsi is megenyhült, és mindenféle hátországbéli háborús történettel álomba sztorizta magát, úgy kellett felrázni, hogy ne az asztalra borulva hortyogja át az éjszakát.

Milyen kis boldog voltam. Évtizedek óta nem jutott eszembe, és továbbra sem értem, hogy most miért. Isten veled, Gesztesi Károly!

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2020/2. számában jelent meg január 10-én.

Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál, valamint elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy mit talál még a 2020/2. számban? Itt megnézheti!