Mitől (lenne) polgári Magyarország?

Nem én kiáltok, a föld dübörög – ezt éreztem a Magyar Hang-rendezvényről hazafelé menet december 13-án. A zavaros, bölcs és Nagy-Dunán ringó teremben olyan gondolatok, érvek és érzelmek hullámoztak bő két órán keresztül, amelyek egyfelől megrendítették a hallgatót az ország jövőjébe vetett hitében, másfelől azonban fel is vidulhatott, látván, hogy vagy tízszer annyian voltunk, mint az apostolok Jézus körül. Márpedig ha annyi elég volt a világ megtérítéséhez, nekünk is sikerülhet Magyarország egyre gyorsabban rohanó szekerét megállítanunk még a szakadék előtt.

Az eszmecsere egyik centrális pontja a magyar polgárság kérdése volt – van-e vagy nincs, ha nincs, miért nincs, ha van, hol van, stb. Szóba került, hogy sokszor zilálták szét a polgárosodást, hogy néhányszor felülről szorgalmazták, noha alulról kellene épülnie, más szavakkal szerves fejlődés kell, és csak abban volt közmegegyezés, hogy a mostani kurzus megint szétzilálja a polgárságot.

Aztán szóba került az is, hogy miként lehetne definiálni a polgár fogalmát, e tárgyban Stumpf András Válasz Online-szerkesztő aratott általános elismerést, amikor azt mondta, hogy a polgár fő ismérve a teljesítmény. Ez az írás hozzá kíván járulni néhány gondolattal a magyar polgárság problémakörének árnyaltabb megismeréséhez.

Társadalomszemlélet

Az esten is elhangzott egy idézet, amelyik a polgárságot a középosztállyal azonosította. Ez korrekt megközelítés, de a pontosabb megértéséhez tisztáznunk kell, hogy

immár bő évszázada van egy erőteljes társadalommodell, amelyet ideje kitörölnünk a gondolkodásunkból.

A Kommunista kiáltványban hatásosan előadott hamisságról van szó, amely szerint minden társadalmi berendezkedést (termelési módot) két osztály antagonisztikus ellentéte határoz meg. Sajnos az 1949–90 közti hamis társadalmi-történelmi oktatás rögzítette ezt a téves nézetet, és az azóta eltelt harminc évben sem sikerült helyre tenni ezt a dolgot.

Ha visszamegyünk Arisztotelészig, azt a modellt találjuk, miszerint minden társadalom három fő részből áll. A vezetés az elit (angol kifejezéssel a high-class) feladata; ők irányítják a népet, amelynek dolgozó, értékteremtő része a középosztály (angolul middle-class) – és végül van egy lemorzsolódó néprész, angolul ezt nevezik underclassnak. Ideális esetben a high-class csupa alkalmas emberből áll, az underclassba pedig igen-igen kevesen tartoznak – így hát a középosztály a legnépesebb szegmens.

Eredményes nemzeteknél ez így is van. Legjobb példa a XIX. századi USA: mindenkit szeretettel várunk, aki önerejéből akar boldogulni… És ezzel el is érkeztünk a középosztályiság legfontosabb tulajdonságaihoz: szorgalom, szaktudás, vállalkozókedv, tenni akarás; és mindehhez alapfeltétel: a szabadság! Vagyis hogy ezeket a tulajdonságokat ne nyomhassa el senki az emberben. Aki tud és akar alkotni, hadd alkosson! Ha úgy vesszük, mindegy, hogy évente egy szobrot, havonta egy festményt, hetente hat pár csizmát vagy naponta ezer kiflit meg kenyeret – de hagyják őt alkotni, és amit alkotott, azt hadd értékesítse. Tehát a középosztályi létnek feltétele-célja a magántulajdon, a vagyonbiztonság, az egyértelmű jogrend. A high-class feladata: működtetni azt az intézményrendszert, amelyik gondoskodik az élet- és vagyonbiztonságról, a normális közlekedésről stb. Ehhez jogosult adókat szedni a középosztálytól, viszont kötelessége elszámolni a beszedett pénzzel.

Az underclassba azok tartoznak, akik nem képesek középosztályi életre. Az underclass nem képes gondoskodni önmagáról. Hogy mi okból, az változatos lehet, például lustaság, képzetlenség, de akár lehetetlen körülmények is, stb.

A high-class erkölcsileg akkor kormányoz jól, ha minden erejével segíti a middle-classt, egyszersmind igyekszik az underclass létszámát minél kisebbre csökkenteni. Van itt azonban egy nagy-nagy bökkenő: a highclass akkor veszíti el az erkölcsét, amikor megfogan benne az a felismerés, hogy a middle-classt érdemes kifosztani. Ennek pedig az a társadalmilag legkézenfekvőbb módja, ha az underclasst a middle-class ellen fordítják. A római császárkor óta a legocsmányabb rendszerek a szociális kártyával operálnak, kenyeret és cirkuszt a plebsnek – és akkor el lehet venni a polgárságtól, amije van.

Ehhez pedig népes underclass kell. A nemzetpusztító politikák mindig az alkotó középosztály elleni támadással kezdődnek.

A polgárság a történelemben

A helyes társadalmi önismeret nem magától értetődő dolog. A számunkra példaadó Nyugat-Európában az ókori városi polgárságok közösségtudata, cselekvő összetartozása a legmélyebb gyökérzet. A kora középkori kihagyás (a hűbériség) után újraéledtek ezek a gondolatok, kiteljesedett az igazi európaiság. Ez volt a virágzó, avagy nagy középkor, a rendiség kora. Bibó István közismert kifejezésével a szabadságok kisebb-nagyobb körei megteremtették a középkori Nyugaton azt a mentalitást, amelyben mindenki megtanulta, hogy akkor érdemel normális életet, ha beilleszkedik valamelyik ordóba, azaz rendbe, a társadalom valamelyik speciális jogállású csoportjába. Az egyik ember a pékek céhében találta meg a helyét, a másik a bencés rendben, a harmadik egy faluközösségben, stb.

Ugyanez az időszak volt az igazi nyugati mentalitás születése, úgy ismerjük, mint a pápaság-császárság háborúját, amelynek eredményeképpen (a háborúság döntetlennel végződött) a nyugati ember felszabadult a minden más kort és kultúrát jellemző kettős szorítás alól. Csak a nyugati kereszténységben vált el egymástól határozottan a földi és az égi hatalom. Mindig és mindenütt a történelemben arra törekedtek, sőt úgy születtek a földi hatalmak, hogy isteni/ vallási támogatást kaptak, pontosabban arra alapozódtak. A fáraó isten volt, de az orosz cár, sőt Sztálin generalisszimusz is hasonló alapokra építette hatalmát: uralkodni akart nemcsak az alattvalók lelke fölött is. Ám a nyugati ember nyugodt lélekkel lázadhat fel a földi hatalom ellen – és nyugodt testtel szakíthat az égi hatalommal is. Ezt a lelki élményt például egy kínai ma sem képes befogadni.

A modern polgárság

A legtisztább képlet a városi polgár lett. Két fontos gyökere volt a városi polgári létnek: a város egy összegben adózott, tehát autonóm módon határozta meg, hogy ki mennyi adót fizet – és cserében önkormányzata volt, tehát a szabályait is maga alkotta magának. Sok évszázad, sok háború, sok „osztályharc” tanulságai adják az európai polgári mentalitás mély alapzatát: az önigazgató, önmagáért felelős és önmagáért helytálló embert. Az én vezérem bensőmből vezérel – mondta a költő akkor, amikor tömegek keresték a nékik boldogságot ígérő Vezért.

A polgárságot tehát nem lehet „felülről” megalkotni. Viszont az sem pontos, ha „alulról” jövőnek képzeljük. A polgár „belülről” születik! A polgár nem törli a kézfejébe az orrát, nem káromkodik, nem dobja el a szemetet az utcán – mert belső igénye van a rendre, a tisztaságra, a környezetére. A polgár jól, pontosan és szorgalmasan dolgozik, nem a fizetés nagysága határozza meg munkaerkölcsét.

Magyarországi látlelet

A magyar városfejlődés az Anjou-k alatt indult meg, Zsigmond alatt közel került a korabeli nyugat-európaihoz, aztán Mátyás alatt megtorpant, végül a XVI. században megfeneklett. A török utáni korszakban sem indult újra a városfejlődés, ezzel a polgárosodás. Ennek oka, hogy a Rákóczi-szabadságharc eredményeképpen Magyarországon megmaradtak az aranybullás, illetve Nagy Lajos-korabeli rendi-nemesi előjogok. A Habsburg-házi királyok rendre alulmaradtak a magyar rendi országgyűlésekkel szemben, valahányszor modernizálni akarták a gazdasági-társadalmi berendezkedést (1749. évi országgyűlés, II. József, 1792-es országgyűlés stb.).

Ezzel szemben kiterebélyesedett a XVI. században kezdődött uradalmi rendszer, amelynek legfőbb társadalmi következménye az uradalmi cselédtömeg lett. A magyar nagybirtok tekintélyes hányada közvetlen földesúri kezelésbe került a török alatt, és maradt abban a XVIII–XX. században is. Az uradalomban pedig cselédek éltek, akik sok nemzedék alatt hozzászoktak a cselédi életformához: az uradalom gondoskodik mindenről. Kiadja a kommenciót (a cselédjuttatást, terményben), szervezi a munkát, építi a cselédházakat stb.

A magyar high-class, szemben a nyugatival, túlságosan nagy létszámú volt, és rendkívül heterogén. A nagybirtokos „grófoktól” a faluszéli hétszilvafás kurtanemesig ívelt a high-class – és a szegény kisnemesi tömeg volt a társadalmi fejlődés legfőbb kerékkötője sokáig. A bugris kisnemes, akinek öntudatát az adta, hogy részt vehetett a megyegyűlésen, ott persze etették-itatták a kortestanyán, és ha összerúgott a szomszédjában lakó jobbággyal, számíthatott az úriszék megértő ítéletére...

1848. középosztályi forradalom volt. Kossuthék elfeledkeztek az uradalmi cselédekről, a földosztásról. Aztán miután 1853-ban császári pátens bevezette a kapitalista gazdálkodási szabályokat, a grófok elkezdték haszonbérletbe adni az uradalmakat. Az új bérlők pedig bevitték az uradalomba a manchesteri kapitalizmust, a gátlástalan kizsákmányolást. Lenyomták a kommenciót, nem gondoskodtak a cselédsor karbantartásáról, gépesítettek, és tömegesen zavarták el a fölösleges cselédeket.

Ezek beáramlottak a szabad gazdává lett egykori jobbágyok falvaiba, és ott olcsó, tömeges munkaerővé váltak. Mások elindultak a városokba, belőlük lett a városi proletariátus. Ezzel föl is vázoltuk a magyar underclass történetét. Ismerős a „hárommillió koldus országa”?

Igen szomorú történelmi örökségünk, hogy a high-class 1945-ig halogatta a földosztást, és emiatt a középosztályi lét keretfeltételei sem születtek meg. S mire megszülettek, már késő volt, akkorra már a bolsevik-kommunista világhatalom kezeiben volt a magyar társadalom.

Aztán Kádár alatt kialakulhatott egy torz, önkizsákmányoló középosztályiság (háztáji, kisipar, gmk) – egészen 1989-ig kiszolgáltatva a rezsim kényének-kedvének.

A szorgalmára és a terményeire, gazdasági eredményeire szüksége volt Kádáréknak, hogy mi legyünk a legvidámabb barakk – de politikai szerephez nem juthattak, közéleti jelenlétük nem volt. Vagyis a lényeg sikkadt el megint újra, a polgár 1990-ig nem lehetett mintaadó a társadalomban.

Az orbánizmus bűne

Az 1998–2002-es időszak volt a magyar polgárság „aranykora”. Mivel kisebbsége a társadalomnak, meg is bukott a polgárok kormányzata. Orbán Viktor a 2002. évi veresége után arra a következtetésre jutott, hogy felhagy a polgári Magyarország megteremtésére irányuló erőfeszítésekkel. Rájött, hogy a Medgyessyék cselédreflexekre építő logikájával kell kampányolni: „Több pénzt az embereknek!”– mondta Medgyessy, „rezsicsökkentés” – mondta Orbán. És megint arról szól a választás, ami a cseléd fülének oly kedves volt: „a gróf úr küldetett...” Anno egy oldal szalonnát, ma egy rezsiutalványt meg 13. havi közmunkabért. Éljen Viktor gróf…

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2020/1. számában jelent meg január 3-án.

Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál, valamint elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy mit talál még a 2020/1. számban? Itt megnézheti!