Árokugrók

Érdeklődéssel vegyes meglepődéssel olvastam az újságban, hogy Lovasi András énekes az örökös kormánypárt polgármesterjelöltje mellett kampányolt Győrben. Merészség ez napjainkban. Az árkokon itt nem szokás átugrálni, pláne ezekben az állítólag vészterhes időkben. (Itt közbevetőleg megjegyzem: bármit mondanak az aktuális ellenzék jeles – vagy jeltelen – politikusai, ez a roppant szembenállás nem egy 2010 utáni fejlemény, ez mindig is így volt. Az elmúlt évtizedben legfeljebb fokozódott a nehezen fokozható – ami nem minőségi, csupán mennyiségi izé.) Visszatérve Lovasihoz: ez az ember mégiscsak az öregecskedő liberális ifjúság egyfajta idolja volt évtizedeken keresztül, amelynek reprezentánsai egyre dühösebbek lesznek rá effajta megnyilvánulásai miatt.

Nem akarok elsüllyedni a pszichologizálás nyálkás mocsarában, de az a benyomásom, hogy az énekes most már provokál. Megesett a közelmúltban, hogy néhány abszolút gondolatgazdag interjújában nem pont azt mondta, amit az ellenorbáni univerzumban hallani szerettek volna tőle, ezért kapott pár pofont az undorító közösségi médiában, így mérgében még kevésbé mondja és cselekszi pont azt. Természetes emberi reakció. Mást ne mondjak, a radikális jobboldal – hogy ez alatt kiket értek, azt anélkül is érti az olvasó, hogy túlmagyaráznám – ikonikus publicistája is így kezdte, aztán lám, hova jutott. Nincsenek is olyan messze egymástól a legendás amerikai és székelyföldi országutak, mint gondolnánk.

Bekövetkeztek ugyanakkor fajsúlyosabb események is témámhoz kapcsolódóan. Miszerint megnevezték azokat az úgymond középgenerációs irodalmárokat, akik Térey-ösztöndíjban részesülnek az elkövetkezendő esztendőkben. Negyvenöt személyt találtak alkalmasnak a vitatott megítélésű Demeter Szilárd PIM-főnök által mentorált projekt során, akik közül előbb egyen, majd még néhányan utasították vissza politikai okokból a figyelemre méltó anyagi hozadékkal járó belistázást. Azon még morfondíroznom kell, hogy ez vajon sok-e, első blikkre inkább kevésnek érzem.

Ám a négy is elegendő volt, hogy kerekedjék némi műbalhé a sztori körül, amelynek egyik fejezete során végre meg lett kérdezve Harmath Artemisz, a kuratórium elnöke, a nemrégiben elhunyt kiváló költő-író, Térey János özvegye is. Az ő igen rokonszenves válaszaiból kiderült, hogy maga Térey már „együtt dolgozott Demeter Szilárddal ennek az ösztöndíjnak a koncepcióján. Bízott benne, és az ügyet nézte”. Majd az interjú végén egy ilyen is van: „Az árok mély. Ahol pénz és hatalom van, ott jobban látszik. A férjem utolsó drámája (Lót, Szodomában kövérebb a fű) arról is szól, hogy hogyan, miért nem sikerülhet az adott közegben hídembernek lenni. megpróbált hídemberré válni, és én nagyon tiszteltem ezért. Helyette is tovább próbálkozom.”

Lovasi András: A kultúrharccal a rendszer csak ellenségeket szerezhet | Magyar Hang

Vicces végignézni, hogy akikből KISZ-titkárok lettek volna annak idején, azok mivé váltak mára – mondja az egykori Kispál és a Borz és a Kiscsillag frontembere. A teljes interjú!

Szó se róla, nehéz kenyér a hídembereké, és még csak nem is azért, mert – elnézést a közhelyeskedésért – a népek taposni szoktak a hidakon fogalmilag. A helyzet az, hogy mindaddig, amíg a kedves emberek (gondolhatunk itt szubkultúrákra vagy komplett nemzetekre is) kizárólag csoportok tagjaiként tudják elképzelni magukat, és identitásuk alapvető eleme a másik csoport tagjainak szőröstüli-bőröstüli elutasítása, nos, addig a hidaskodás elismerés helyett rosszallásra, elutasításra, gyűlölködésre számot tartó magatartásforma lesz. Mindaddig – tehát mindörökké. Sajnálom: az ember háborúra született. Még szerencse, hogy harctér helyett a háborúzás most az undorító közösségi médiában is gyakorolható. Már amennyire szerencse ez. Mindazonáltal azt az utolsó drámát okvetlenül elolvasom.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2020/5. számában jelent meg január 31-én.

Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál, valamint elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy mit talál még a 2020/5. számban? Itt megnézheti!