A meleg Jézus és a gyalázat

A feminista Jézus-film után, amelyben Mária Magdolna felnyitja a názáreti rabbi szemét, így segítve neki elsajátítani a női nézőpontot, meghaladni azt az elnyomó fehér férfit, aki addigi élete során volt, s ezáltal Krisztussá nemesedni, most eljött az emberiségért a „langyi” Jézus Brazíliából. A melegfront pár nap alatt elérte az Egyesült Államokat és Európát, hogy rohamos ütemben terhelje meg tömegek politikai, vallási és szexuális önazonosságát.

A trollkurzus rossz fej prüdériában és határtalan leegyszerűsítésben utazó szabadságharcosai hisztérikusan követelik a film betiltását, hirtelen már ők védelmezik a politikailag korrekt kultúrát, mert migránsozni, cigányozni, szexuális kisebbségekre lealacsonyító megjegyzéseket tenni köztudottan elidegeníthetetlen szabadságjog, de az ő urukat csak ne ábrázolja „fartúró köcsögnek” valami balliberális szemétláda! Mindennek van határa – és hol máshol, mint ahol az ő korlátaik!

A mártírkurzus válaszul felidézi azokat a liberális érveket a szólásszabadság mellett, amelyeket az elmúlt évtizedekben megvizsgált, és sorra a szemétre hányt, mert a politikai korrektség erősebb rendezőelvnek tűnt, mint a véleménynyilvánítás joga. Az elementáris érzékenység úgy tűnik, többé nem joker a pakliban – a legerősebb lap újra az, hogy mindenkinek joga van a nézeteihez, s amíg nem szólít erőszakra, még a legostobább és leghazugabb véleményt sem szabad a büntetőjog eszközével üldözni. Félreértés ne essék: maradéktalanul egyetértek ezzel az állásponttal – már csak azt remélem, hogy a baloldali és liberális állásfoglalók is emlékeztetik majd magukat erre, ha újra üt a véleményterror órája.

Ez a film egy gagyi vígjáték, mindössze 46 perces, úgyhogy még csak egész estés terjedelmű filmnek sem nevezhető, és ez képezi a kultúrharc legújabb felvonásának tárgyát világszerte – Rétvári Bence KDNP-s államtitkár is úgy csapott le rá identitáskonfliktust szimatolva, mint gyöngytyúk a takonyra.

Én azt hittem, hogy ezen a filmes Jézus-káromlásélményen 1979-ben, a nagyszerű Brian életének bemutatását követő őrjöngés során már túlesett az emberiség. De ha nem: kilenc évre rá megszületett Níkosz Kazandzákisz és Martin Scorsese csodálatos apokrif evangéliuma, a Krisztus utolsó megkísértése, amelynek szelleme hiába mérhetetlenül krisztusi, és amely hiába kezdi azzal a történet elmesélését, hogy ez itt egy fikció, mégis keresztény fundamentalisták hisztériáját váltotta ki világszerte.

Ennek a Brazíliában tavaly forgatott majdnem-filmnek a készítői még címet is a botrány reményében választottak, amikor igénytelenkedésüket úgy nevezték el: Krisztus első megkísértése – mintegy ráakaszkodva a Scorsese mesterműve iránti rajongásra és gyűlöletre. Semmi kétség: ennél az ócskaságnál csak a botrány hitványabb, amely körülveszi. A kurzusok nem engedhetik meg maguknak az esztétikai igényű vizsgálatot: bármit találnak, azt fel kell használniuk, hogy abból identitást építsenek. Tilos észrevenni, hogy ez itt még botránynak is nyomorúságos – a készítők nem is filmet akartak, hanem patáliát.

Tudomásul lehetne végre venni, hogy Jézus Krisztus pont attól Jézus Krisztus, mert a személye sérthetetlen. Az inkvizíció embereket kínozhatott, pedofil papok gyermekeket ronthattak meg, évszázadokon át viselhettek háborúkat, gyilkolhattak ártatlanokat a nevében, Jézus Krisztus egy elérhetetlen erkölcsi térben mindig is fölötte állt ennek. Aki most egy háromnegyed órás hulladék vígjátéktól próbálja megmenteni Jézust, az, javaslom, sürgősen ereszkedjen térdre, hátha Jézus még megmentheti őt.

Ideje lenne végre megtalálni a krisztusi szellemet a nyelvi térben is. A politikai korrektség nem a születése pillanatától volt gondolatrendőrség és politikai husáng, amellyel a balliberális kurzus rendet vág a közbeszédben meg a kultúrában – valaha nem szólt többről, mint hogy a beszélő figyeljen oda mások érzékenységére, ügyeljen arra, hogy lehetőleg ne bántson meg egyéneket és csoportokat. Aztán az ezredforduló táján az empatikusabb működésre mozdító kísérlet a kultúrbalos politikacsinálók kezei közt elszabadult, és nyelvi terror eszköze lett.

A kulturális teret előbb önkéntes cenzorok, majd céges algoritmusok tömege lepte el, s ezeket már nem érdekelte a jelentés, csakis a szavakra figyeltek. Szellemükben az empátiát egy olyan jövő szolgálata váltotta fel, ahol már öncenzúrára sem lesz szükség, mert többé nem lesz mit cenzúrázni egy olyan nyelvből, amelyben nincs humor, és amely bizonyos társadalmi jelenségeket már nem tud leírni, mert ki lett gyomlálva belőle a szó, amely azokat leírhatná. A politikai korrektségből George Orwell újbeszélszótára lett.

A szabad szóhasználatnak, mint minden éremnek, két oldala van: érzékenységet sértő kijelentések, vitatható megfogalmazások, provokatív kifejezések nélkül nincs szabad közbeszéd, nincs szabad kultúra, és nincs szabad szellem – ugyanakkor sértegetésből, provokálásból és alázásból nem képződik sem diskurzus, sem társadalmi béke, mindössze kölcsönösen felszaggatott sebek, amelyekbe a felek kommunikáció címén savat öntenek. Az egyetlen járható út az érzéketlenség barbársága és a túlérzékenység terrorja közt vezet.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2020/3. számában jelent meg január 17-én.

Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál, valamint elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy mit talál még a 2020/3. számban? Itt megnézheti!