Senki földjei

Látjátok, feleim? Eljöve a pillanat, amikor egy (az) ország rácsodálkozott, hogy a mentők nem mernek bemenni egy (több) településre. Húá! Ez mi ez már? A mentők? Nem mernek? Bemenni? Ne, már! Komolyan? Ilyen nincs! Hát, de. Van. És nem január 26. óta.

„Elvadult tájon gázolok: s, buja földön
dudva, muhar. Ezt a vad mezőt ismerem,
Ez a magyar Ugar.”

Annyira bírom Adyt. És annyira nem vagyunk előrébb ahhoz képest. Jössz Miskolctól fölfelé (fölfelé = Észak), de már Miskolc is billog, a homlokodra égetett skarlát betű (képzavar), mert hát milyen élet van ott, meg avasi lakótelep, egykor acélváros, büdös prolik, és sok a cigány, Borsod, érted, összekacsintás. Amúgy én végigkamaszkodtam Miskolcot, a nekünk, Borsod-Abaúj-Zemplén-megye vidékijeinek nagyvárost, méghozzá meglehetősen kalandos üzemmódban, és semmi rossz emlékem nincs oda Kádár-rendőreinek egy-két hülyeségétől eltekintve.

Viszont most mosolygok írás közben, úgyhogy muszáj elmesélnem az egyiket, amikor a lakótelepi cimborám (piros bérház) gigantikus jobblengő nyaklevest kapott törzsőrmester elvtárstól, mivel a személyi azonosító igazolványában kicserélte a fotóját Csubakka portréjára. Ki gondolta volna, hogy nem lázadás volt ez, csupán előzte korunkat, és offline avatárként kísérelte meg átvészelni a szocializmus végjátékát. Vagy a másik, amikor Trabant–Balaton koncert után begyűjtötték egykettőnket valamiért (bármiért), és kérdezték a haver (barna bérház) nevét, ő meg forradalmi hangulatban üvöltötte, hogy „nem vallok!”. Bocsánat, elkalandoztam.

Távolodsz tehát Miskolctól. Gyűröd a kilométereket, gyűjtöd a településneveket, figyelsz, bámulsz, látsz, és alig hiszel a szemednek. Ötvenre lassulsz, hiszen lakott
terület, majd negyvenre, harmincra, húszra. Gyerekek rohangásznak keresztül-kasul, nők mustrálnak, hogy mit keresel arra idegenként, férfiak követik árgus tekintettel valamennyi métered, hogy mikor távozol már végre. Mintha mindenki kint lenne az utcán, mert ott van a nagy élet. Bolt nincs, trafik inkább, kocsma szórványosan. Alakzatba terelt asszonyok jönnek a határból, vállukon kapa, gereblye, a közmunkás alakulat élén sárga mellényes kiválasztott diktálja a tempót.

A „központban” rád küldik a kutyát, hadd ugassa a kereket, próbálod nem elgázolni, magad miatt is. Lenézel a völgybe, régi-régi fekete-fehér dokumentumfilm képei néznek vissza rád a koszvadt füstön keresztül. Megállt az idő. Te azonban nem állsz meg, mert nem mersz. Egyedül vagy, Magyarország elpárolgott körülötted, magadra maradtál.

Meghalt egy ember. Lehet, azért, mert a mentő nem ment be rendőri kíséret nélkül a cigányok lakta településrészre. Mi? Hogy no-go zóna? Nem mondanám, hogy a hiba az Önök készülékében van. Abaúji ismerősömmel beszélgettem úgy két esztendeje. Sorolta a falvakat, ahol szerinte olyan, mintha megszűnt volna a központi hatalom. Azt tanácsolta, inkább ne járjak arrafelé még nappal se, mert simán előfordulhat, hogy megdobálják az autómat. Sötétedés után pedig még cudarabb, a mentők is csak rendőri erősítéssel szállnak ki, hiába a legsürgetőbb vészhívás. Hittem is, de nem is. Mi a fene történik ezzel az országgal? Mi a franc van velünk, magyarokkal? Hát nem látunk? Nem hallunk? Talán már nem is érzünk?

Központi felvételit írt a nagyobbik, nyolcadikos fiam. Köszönjük, jól sikerült. Böngészem az adatokat, hol, merre, miként produkáltak a diákok. Gimnáziumilag is Budapest vízfej van, ezen nyilván nem lepődik meg senki, a nagynevű fővárosi intézményekben 100-ból 70 pont felett teljesítettek a diákok. Szeged, Debrecen is szépen húzott, haladok lentebb, rohamosan csökken az átlag, a vége értetlen döbbenet, borsod-abaúji városka, 29 és fél pont. Mezei osztás, a legjobb és a leggyengébb között két és félszeres a különbség. Odaszületsz, ott ragadsz. Ott élned, s halnod kell.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2020/5. számában jelent meg január 31-én.

Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál, valamint elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy mit talál még a 2020/5. számban? Itt megnézheti!