Két pálcika

Olvasom az újságban, hogy lángol az előítélet a világban, meg hogy a budapestiek is kerülik a kínai negyedet. Berezelt boldog és boldogtalan, rettegnek, hogy elpusztítja őket a koronavírus időnap előtt. Csodálkozik ezen az újság érdekes módon. Hogy nahát, milyen furcsa, hogy az amerikai – vagy milyen – ember meghívta a barátait vacsorázni egy kínai étterembe, és azok a felvilágosulatlanok lemondták a partit egymás után. Meg hogy a józsefvárosi piacnál is csak lézengenek a népek, a Monori Centernél dettó, és a vietnámiak kiírják, hogy ők vietnámiak, hátha akkor kevésbé ijednek meg tőlük.

Az élet csupa-csupa paradoxon napjainkban. Egyet mondok, kettő lesz belőle.

Egy. Minél erősebben hadakoznak a járvány ellen a járvány ellen hadakozók, annál kiterjedtebb lesz a globális majré. A hadakozásnak az a típusa ugyanis, amely immár nemcsak Kínában, hanem e golyóbis minden táján zajlik, óhatatlanul roppant intenzívnek és módfelett látványosnak mutatja magát. Amikor tetőtől talpig atomcsapás utáni védőfelszerelésbe öltözött figurák méregetik a gyanús elemek testhőmérsékletét szerteszét, amikor napok alatt épülnek fel a kórházak, amikor egy lélek sem lézeng tízmilliós metropoliszok utcáin, amikor a magyar fővárosban is lefüggönyzött autókban szállítják egyenest a karanténba a gócpontból kimenekített honfitársainkat – nos, akkor nem nehéz apokaliptikus horrorfilmekbe képzelnie magát a fejleményekre érzékeny polgárembernek.

Kettő. Az intenzitás és a látványoskodás nyilván fokról fokra fokozódik a tömegmédiában. Amikor a tömegmédia arról ad hírt, hogy Mari nénire rádőlt a budiajtó Bivalybasznádon, és megfájdult emiatt szegényke bal füle, akkor is úgy tesz, mintha a világ összes Mari nénijére bármelyik pillanatban rádőlhetne a világ valamennyi budiajtaja. Hiszen az a célja, hogy a Mari nénik felsóhajtsanak: úristen, micsoda időket élünk, milyen vérengzők lettek a budiajtók, régebben nem volt ez így. A vuhani koronavírus ráadásul tényleg keményebbnek tűnik valamivel, mint a rozoga bivalybasznádi budiajtók. Nicsak: sci-fi-szereplőnek öltözött miatta az összes kínai orvos, ráadásul több százan meghaltak már. Vajon mind meghalunk?

Ezekből is adódóan minden esély megvan rá, hogy ha túléljük páran, akkor sokkal jobban emlékezzünk majd a 2019-nCoV-re – megjegyezhetetlen neve ellenére –, mint a SARS-ra vagy a MERS-re, annál is inkább, hogy amazokat már el is felejtettük volna, ha nem bukkan fel most emez hirtelen.

Egyébként hiába okoskodom, ezek alól a hatások alól senki sem vonhatja ki magát. Amikor Szentpétervárra készültem, magam is ránéztem rendszeresen az ottani sajtóra, hogy miket írnak. Hogy megjelent-e már az a nyavalyás vírus abban a pompás városban. Volt rá némi okom: a kínai turisták tízezrével jönnek-mennek ott rendszerint. Ám a nyavalyás vírus hál’ istennek nem jelent meg. Úgyhogy csak azért is beültünk vacsorázni a Két Pálcika nevezetű helyre a Nyevszkijen. Jó, a csak azért is nem egészen igaz. Azért ültünk be oda, mert késő volt, és a környéken több másik étterem is éppen bezárt. Ezenfelül nem is kínai volt a Két Pálcika, hanem leginkább japán. Az nem ugyanaz, tudhatjuk ezt a budapesti vietnámiaktól is.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2020/6. számában jelent meg február 7-én.

Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál, valamint elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy mit talál még a 2020/6. számban? Itt megnézheti!