Ha Szabó Ervin szellemtörténeti súlyát nem is lehet kétségbe vonni, relativizálni sem szabad történelmi szerepét. Ez különösen igaz Ságvári Endrére, aki merénylővé vált, de mai szóval terroristának is nevezhetjük – írja a Schiffer Andrással megjelent interjúra reagálva jogász olvasónk, Pénzes Károly. A pontos kontextus nemcsak egymás szövegeinek értelmezésénél fontos, eszmeáramlatokat az adott kor összefüggésében tudunk helyesen értelmezni – reagál a felvetésekre Schiffer András. Mint írja, „azt próbáltam elmondani, hogy felfogásom szerint az idegen elnyomással szemben felmutatott mártírum – lásd még Nagy Imre életét és halálát – a korábbi bűnök ellenére is megnyitja a kaput a képzeletbeli nemzeti pantheonba”. Vita a velünk élő történelem egy aspektusáról a Magyar Hang online kiadásában.
A Schiffer Andrással készült interjúban (MH, 2020. január 24.) a neves jogász emlékezetpolitikával kapcsolatos gondolatairól is olvashattunk. Nagyon helyesen megállapítja, hogy gyilkosok, gyilkosságra parancsot adók nem lehetnek a nemzeti panteon részei. Tetteiket relativizálni sem szabad. Majd pár mondattal később rögtön romba dönti az eddigieket: „És nem lehet kiírni a magyar történelemből sem Donáth György, sem Ságvári Endre mártíromságát, elhazudni a szellemtörténetből Szabó Ervin munkásságát, a magyar társadalomfejlődésből a komplett munkásmozgalmat”.
Ságvári Endre az illegális kommunista párt egyik vezetőjeként a legkegyetlenebb sztálini terror híve volt. Az akkori kommunista pártot a Szovjetunió ügynökhálózatának kell tekinteni. 1942-44 között Ságvári ellen többször folyt nyomozás hűtlenség miatt és háromszor adtak ki ellene elfogatóparancsot. Még robbantásos terrorcselekmény elkövetésében is részt vett. 1944. július 19-én egy budai cukrászdában csendőrnyomozók és rendőrdetektívek egész napos megfigyelési munkájuk során felismerték Ságvárit, aki egyik (elv)társával egyeztetett. Ekkor a négy nyomozó (Kristóf László, Cselényi Antal, Palotás Ferenc és Pétervári János rendőr őrmester) utasítást kapott a két gyanúsított őrizetbevételére. Cselényi Ságvárit, Palotás pedig Szabados Lajost kézben tartott pisztollyal kezük feltartására szólította fel. Ságvári és Szabados megadást színlelt.
A nyilvánvaló túlerő miatt ekkor a csendőrök valószínűleg eltették a fegyvereiket. Ságvári rájött, hogy felismerték, megrémült attól, hogy letartóztatják, kihallgatásnak vetik alá, ezért benyúlt az asztalon lévő aktatáskájába, mintha az igazolványát akarta volna kivenni, ám egy pisztolyt húzott elő, és azonnal lövöldözni kezdett. Kristóf Lászlót combon, Pétervári Jánost hasba, Cselényit pedig vállon lőtte. Cselényi és Kristóf megpróbálta lefogni Ságvárit, dulakodás is történt. A csendőröket váratlanul érte Ságvári akciója, a tüzet nem viszonozták a cukrászdában a 10-12 jelenlévő civil miatt sem. Ságvári egy nagy kaliberű, kilenc milliméteres, főleg katonai célra szolgáló fegyvert használt, a tárat kiürítette, és fegyverét eldobva kimenekült a helyiségből. Cselényi futott utána és az utcán, szemből, egyetlen lövést leadva mellbe lőtte. Ebben a helyzetben meg kellett akadályozni az elkövető szökését, a csendőr szolgálati utasítás szerint a fegyverhasználat nemcsak jog, hanem kötelesség is volt bizonyos helyzetekben, kötelesek voltak tüzet nyitni, ha az intézkedést másként nem hajthatták végre, vagy az intézkedők élete és testi épsége veszélybe került. Mind a négy sérültet kórházba szállították, ahol Ságvári hamarosan, Pétervári pedig néhány nap múlva meghalt.
Ságvári társa, Szabados Lajos nem állt ellen az őrizetbevételnek, rá nem lőtt senki, sértetlenül élte túl az eseményeket. Ebből valószínűsíthető, ha Ságvári Endre nem áll ellen, nem lő meg három csendőrt, akkor ő is sérülés nélkül éli túl ezt a tragikus esetet. A felettes szervek a lefolytatott vizsgálat után a fegyverhasználatot jogszerűnek minősítették, az intézkedő csendőrök és rendőrök kormányzói kitüntetést kaptak. Ságvári halála nem volt hősies, mert tűzpárbaj nem volt. Kihívta maga ellen a sorsot. A közbiztonságot, sok életet veszélyeztető magatartást tanúsított.
Merénylővé vált, de mai szóval terroristának is nevezhetjük. (Még a kommunista párt belső vizsgálata is úgy értékelte, hogy hiba volt fegyvert adni a kezébe.) Ezért teljességgel érthetetlen, hogy Schiffer András szerint Ságvári mártír. Jó lenne, ha ezt megpróbálná megmagyarázni. A pártállam idején maszkírozták hőssé Ságvárit, de ez 30 évvel a rendszerváltás után már nagyon retrográd elképzelés. Addig is ajánlom Schiffer úr figyelmébe Zétényi Zsolt könyvét, aki Ártatlanul, jeltelen sírban címmel megírta Kristóf László történetét, akit 1959-ben Kádárék a '44-es intézkedéséért halálra ítéltek és 48 évesen kivégeztek. Vérbírája Mátyás Miklós volt, akit 2009-ben (!) Tömböl László vezérkari főnök kitüntetett. Cselényi Antal '45 után nyugatra távozott, távollétében itthon életfogytiglani kényszermunkára és teljes vagyonelkobzásra ítélték, de az amerikaiak nem látták bizonyítottnak a vádakat és nem adták ki Németországból. Palotás Ferenc csendőrnyomozó törzsőrmestert, aki még jelen volt a „mártír” halálakor, a forradalom utáni megtorlásban szintén kivégezték. (Őt máig nem rehabilitálták.) Kristóf Lászlót a felülvizsgálati indítvány nyomán a Legfelsőbb Bíróság 2006-ban ítéletével felmentette a háborús bűntett vádja alól. Emlékére 2017-ben a Magyar Patrióták Közössége szülőfaluja temetőjében, Verőcén kopjafát állított.
Schiffer interjújában szóba hozza Szabó Ervint is. Azanarcho-szindikalista Szabó Ervin szellemtörténetben játszott szerepét nem akarja senki „elhazudni”, valóban jelentős könyvtárszervező volt, csak éppen mi, jobboldaliak rendkívül erkölcstelennek tartjuk a tevékenységét: kiemelt felelőssége volt a kommunista eszmék terjesztésében. Az általa létrehozott könyvtárhálózatot ennek a szolgálatába állította és ugyan nem élte meg a Tanácsköztársaság rémuralmát, de hogy milyen jelentősnek tartották a kommunista vezetők a szerepét, az mutatja, hogy róla nevezték el a fővárosi könyvtárat. Az erőszakos, terrorral fenntartott proletárdiktatúra híve volt. Marx és Engels munkái rajta keresztül jutottak el a közvéleményhez. Nevéhez fűződik a Kommunista kiáltvány hazai terjesztése is, amelyhez ő írta az előszót. De nem csak ezek emiatt vállalhatatlan személy, hanem merényletet is tervezett Duczynska Ilonával 1917-ben Tisza István miniszterelnök ellen. 75 évig éppen elég volt, hogy a legfontosabb könyvtárunk róla van elnevezve.
Schiffer Andrásnak tényleg meg kéne szólalnia, hogy kicsit kifejtse ennek az interjúnak az itt tárgyalt részeit, mert egyébként ő példamutató a baloldalon abban, hogy elutasítja a holokauszt áldozatai emlékének napi politikai célokra való felhasználását, így például a Szabadság téri német megszállási emlékmű elleni balliberális hisztériakeltést is.
Schiffer András: Méltányosság és a kontextus - viszontválasz Pénzes Károlynak
Schiffer András (Fotó: Magyar Hang / Végh László)
Pénzes Károly két elemet kifogásol a Magyar Hang 2020. január 24-i számában megjelent interjúban adott válaszaimból. Kétségbe vonja Ságvári Endre mártírumát, továbbá „rendkívül erkölcstelennek” tartja Szabó Ervin munkásságát, mivel – szerinte – „kiemelt felelőssége volt a kommunista eszmék terjesztésében”. A szöveg pontos kontextusa így néz ki: „Az emlékezetpolitikában, ha ez az ország dűlőre akar jutni, ki kell tudni egyezni. Gyilkosoknak, körömletépőknek, illetve akik gyilkosságokra parancsokat adtak, nincsen helyük egy képzeletbeli nemzeti panteonban. Tetteiket relativizálni sem szabad. Ugyanakkor szembe kell azzal néznünk, hogy a megvert magyar XX. századból bűntelen, s főként konszenzusos idolokat nem nagyon fogunk találni. Egy nemzet, egy politikai közösség fennmaradásához azonban mégiscsak szükség van arra, hogy megőrizzük a különböző korszakok maradandó, a közösséget gazdagító emberi teljesítményeit, miközben felmutatjuk ugyanannak a személynek az erkölcsileg igazolhatatlan műveit, tetteit, döntéseit. Gondolok Wass Albertre, Hóman Bálintra, Teleki Pálra, vagy másik oldalon Lukács Györgyre, akár saját dédapámra, Szakasits Árpádra, hajdani titkárára, Nyers Rezsőre, vagy arra a temérdek – egyébként kitűnő – szerzőre, akik a tömeggyilkos Rákosit, Sztálint dicsőítették. És nem lehet kiírni a magyar történelemből sem Donáth György, sem Ságvári Endre mártíromságát, elhazudni a szellemtörténetből Szabó Ervin munkásságát, a magyar társadalomfejlődésből a komplett munkásmozgalmat. Ami talán biztató, hogy a rendszerváltás után szocializálódó generációk számára a szekértábor-küzdelmek egyre inkább értelmezhetetlenek.”
A pontos kontextus nemcsak egymás szövegeinek értelmezésénél fontos. Eszmeáramlatokat az adott kor összefüggésében tudunk helyesen értelmezni. Ahogyan személyek egyes cselekedeteiről is a körülvevő korszellem és a teljes életút ismeretében tanácsos ítéletet alkotni. S egyetlen személyt sem az hitelesít, vagy hiteltelenít, hogy az utókor hatalmi játszmáiban miként kívánják hasznosítani emlékezetét.
Pénzes Károly azzal indítja Ságvári denunciálását célzó érvelését, hogy Ságvári Endre a „legkegyetlenebb sztálini terror híve volt”. Erre pontosan annyi bizonyíték áll rendelkezésünkre, mint arra a vádra, hogy Wass Albert náci kollaboráns lett volna. A helyzet ezzel szemben az, hogy a Ságvárihoz hasonlóan kizárólag itthon ténykedő kommunistáknak vajmi kevés tudásuk volt a sztálini terrorról: ha el is jutottak hozzájuk kósza hírek a kinti perekről, azokat, mint vágyképükkel összeegyeztethetetlent, leginkább nem akarták elhinni. Így volt ezzel a korabeli illegális kommunisták legnagyobbika, Demény Pál is, aki a párt első foglya lett – úgy bő évtizedre – már 1945 februárjában.
Apró pontosítás: Ságvári nem 1944. július 19-én, hanem július 27-én lesz a tűzpárbaj áldozata. Pár nappal Ságvári halála előtt, történetesen ugyanaz a detektív, akit Ságvári még meglő, részt vesz nagyapám letartóztatásában. Magyarország 1944. március 19-étől megszállt ország. A németellenes, függetlenségpárti politikai ellenállást a Magyar Front szervezte, Szakasits elnökletével: az ellenállásban szociáldemokraták és kisgazdák, kommunisták és legitimisták egyaránt részt vettek. S akkor itt tisztázzunk valamit. A megszállt Magyarországon – a deportálásokat is felügyelő – csendőrök a megszállókat szolgálták, míg azok az ellenállók, akik szembe szálltak velük, a magyar szabadságért küzdöttek: akkor is, ha kommunistaként haltak mártírhalált (Ságvári) és akkor is, ha kisgazdaként (Bajcsy-Zsilinszky), akkor is ha később maguk is bűnrészesek lettek (s olykor aztán persze áldozatok) egy újabb, idegen szuronyokon alapuló diktatúra kiépítésében (Szakasits) és akkor is, ha végül mártírjává váltak az újabb, idegen szuronyokon alapuló diktatúrával szembeni ellenállásnak (Pallavicini).
Szabó Ervinnek – a „kommunista eszmék terjesztése” mellett – azt is felrója Pénzes Károly, hogy „az erőszakos, terrorral fenntartott proletárdiktatúra” híve lett volna, Marx és Engels munkái rajta keresztül jutottak el a közvéleményhez. Szabó Ervin 1918. szeptember 30-án meghalt. Nem élte meg sem a Tisza-gyilkosságot, sem az ország összeomlását, sem pedig a KMP megalakulását. Nem kommunista volt, hanem – ahogyan Pénzes Károly amúgy helyesen írja – anarcho-szindikalista. Hatos Pál monográfiájában (Elátkozott köztársaság; Jaffa, 2018) megjegyzi: „Jellemző, hogy a legképzettebb és az orosz forradalmi mozgalmakban igen jártas Szabó Ervin egyetlen írásában sem emlékezett meg Leninről és a bolsevikokról, egyetlen cikket sem szentelt az oroszországi proletárforradalomnak”. Igen, marxista volt és hirdette a kapitalizmus történetének legjelentősebb emancipatorikus áramlatát. S igen, a marxi tanokból Kelet-Európában végül a bolsevik terror is kisarjadt, más pontjain a világnak meg – ugyanebben az időben – jóléti demokráciák, vagy éppen nemzeti felszabadítási mozgalmak.
Veszett ügy, kínos emlék: összeomlás és forradalom | Magyar HangSágvári Endrét és Szabó Ervint másokkal párhuzamban említettem. Felhoztam Donáth György példáját. Donáth az Országgyűlésben hevesen támogatta a zsidótörvényeket. A háború után a Magyar Közösség-perben ítélik halálra, a per során bátran – igaz, rasszista nézeteit meg nem tagadva – szembe száll hóhéraival és így lesz az új, idegen szuronyokat szolgáló diktatúra egyik első mártírja. Azt próbáltam elmondani, hogy felfogásom szerint az idegen elnyomással szemben felmutatott mártírum – lásd még Nagy Imre életét és halálát – a korábbi bűnök ellenére is megnyitja a kaput a képzeletbeli nemzeti pantheonba (Ságvárinál pedig még korábbi bűnökről sincsen szó). Wass Albert évekkel a Holokauszt után, az Elvész a nyom című regényében is gusztustalan állatként ábrázolja a zsidó figurát.
Nyírő József – akit véletlenül nem említettem, de említhettem volna a szövegben – a háborús években, a weimari költőnapon Hitlert éltette (Radnóti Miklós: Napló; Magvető, 1989), később Goebbels-t is dicsőítette. Nyírőről, a „székely apostolról” azonban így írt 1930-ban Schöpflin Aladár a Nyugatban: „Az erdélyi magyar irodalom most már elérte a nagykorúságnak azt a fokát, amikor bízvást leteltnek tekinthetjük azt a kíméleti időt, mely kezdetben megillette. Ennek bizonyítéka Nyírő könyve is, amely általános magyar irodalmi mértékek szerint is mindenképpen megállja helyét. Az az írói komolyság pedig, mellyel meg van írva, például szolgálhatna nem egy magyarországi regényírónak.” (Idézi a maszol.ro portálon Történelemhamisítással próbálja rehabilitálni az unokája Nyírő Józsefet című cikkében Bálint-Pataki József, február 28-án). Pontosan tisztában vagyok tehát azzal, hogy mindennek ellenére a Trianon utáni nemzeti összetartozás érzése, a román uralom alá került erdélyi magyarság megmaradása nehezen élhető át a következő generációk számára Wass és Nyírő műveinek ismerete nélkül.
Az interjúban amellett érveltem, hogy a szellemi kiegyezés a múltbéli bűnök és érdemek méltányos, az adott korszellem és életút tükrében mérlegelt, bevallásával és elismerésével kezdődik. Mit értek a korszellem mérlegelésén? Nem menti, de magyarázza a negyvenes évekbeli németbarátságot, ha a trianoni katasztrófa után mondjuk egy erdélyi értelmiségi mindent a revízió lehetősége, Erdély megmentése prizmáján keresztül szemlélt. A negyvenes-ötvenes évekbeli bolsevik vakhitet nem menti, de legalábbis magyarázza a világháború, a Holokauszt traumája mellett még valami: a kizsákmányolt munkásosztály jogfosztottsága, a milliónyi földnélküli koldus ugyanis nem kommunista propaganda volt, hanem a Horthy-Magyarország valósága. Ma az egyik véleménybuborék bocsánatos bűnnek tartja a zsidótörvények támogatását, a náci szimpátiát, Szálasiék kiszolgálását, viszont kiírna a nemzeti emlékezetből mindenkit, akire a marxizmusnak akárcsak az árnyéka is vetül. A másik véleménybuborék ugyanakkor bocsánatos bűnnek tartja az „osztályidegenek” ellehetetlenítését, az ávós szakmunkát, a kommunista állambiztonsági szerepvállalást, a Szabad Népben folytatott gyilkos uszítást, miközben mérlegelés nélkül osztogatja a náci/fasiszta stigmát, immáron hetven éve. Szellemi kiegyezés nélkül sohasem lesz egységes nemzet, egységes politikai közösség: csak két, párhuzamos valóságban lebegő és egymást magyar nyelven provokáló véleménybuborék.
