Minőség kérdése

Húha, mi minden hangzik el napjainkban az új Nemzeti alaptanterv ürügyén! A prónak pláne erős a sodrása, ám a kontra is feldob irdatlan gondolatkísérleteket. Ezzel együtt rokonszenves, amikor komplett tantestületek – vagy akár magányos tanárok – állnak a sarkukra, és tesznek az asztalra hisztériamentes és hiteles produktumokat. Továbbá érdekesnek találom kremlinológiailag, hogy maga a miniszterelnök nem mennydörög az ügyben. Akkor, amikor papírra vetem ezt, mintha még nem fejezték volna be a nagymintás felméréseket. Mintha még nem derült volna ki, hogy nem lesz-e kontraproduktív a nyakló nélkül cirádásított hazafias nevelés. Persze simán lehet, hogy mire a cikkem megjelenik, addigra a főnök is felkapaszkodik a nemzeti úthenger vezetőülésébe, és robogunk tovább, mintha nem lenne holnap. Pedig lesz, erről megbízható forrásból értesültem.

De egyelőre főként a futóbolondok futkorásznak szanaszét, illetve jobb sorsra érdemes alkotó értelmiségieket húznak csőbe hülye kérdéseikkel a lojalitáskényszeres újságírók.

Mindazonáltal mint hasonló időkben lenni szokott, most is a küldetéstudatosok csillognak a leginkább. Erről eszembe jutott egy érdekesség. Az, hogy sosem voltunk híján az ilyeneknek, de általában megvolt nekik a maguk kis kutricája. Mást ne mondjak, Antall József fülébe sem ők fújták a passzátszelet, akkor sem, ha liberálisék igyekeztek életveszélyessé nagyítani a hatásukat és a jelentőségüket. Csurka István például éppen annyit ért – politikai értelemben, ugyanis drámaíróként többet –, amennyit később MIÉP nevű pártja felmutathatott.

Az aktuális szisztémának ellenben az a sajátossága, hogy az imént említett futóbolondok – Csurka Istvánt jófejségből visszamenőlegesen sem tekintem annak – olykor mintha konkrétan a kulturális-ideológiai fősodratot képviselnék és alakítanák is. Az irodalomtörténetet hajlítgató, Nat-buheráló tanarat és a hasonszőrűek sokaságát nem sorolnám fel név szerint, mindőjük helyett is itt van országos kedvencem, a bolsevik habitusú Szakács Árpád, aki mi mást tehetne: egyfajta forradalmat vizionál máris. Íme: „Minden évszázadban a magyarságélményt egy lelkekre ható közös mondanivaló, egy fontos ügy testesítette meg. Ez volt az a középpont, ami magához vonzott mindent. Ebből táplálkoztunk utána évtizedekig. Most is szükség van erre, ha tovább akarunk magyarként létezni. Elég a védekezésből, a meghátrálásból, mert csak így érthetjük meg igazán, hogy magyarnak lenni életre szóló élmény.”

Ne is mondd, Árpád, tényleg az. Ezek a figurák szó szerint a Csurka István-i perifériák felől ólálkodtak elénk – ha a főnök nem semmisítette volna meg a szélsőjobbot, most is ott búslakodnának –, és én készséggel elismerem, hogy van helyük a nap alatt nekik is. Bármelyik formátumos színi előadásban lehetnének Rosencrantz és Guildenstern. Vagy sírásó 1 és sírásó 2. Na de ne csináljunk már a Hamletből bohózatot. Néha az az érzésem: csak azért engedik szabadjára őket, mert mulattatják a vezérkart azzal, ahogy ijesztegetik a diplomás kommunistákat.

Ellenben ennek a forradalmi pasasnak hálás is vagyok másfelől, ugyanis iménti írásában elrettentő példaként idézi Esterházy Pétert. Aki a következőképpen fogalmazott egykoron – az író behelyettesíthető bármivel és bárkivel –: „Az író nem népben-nemzetben gondolkodik, hanem alanyban-állítmányban. Nem mert hazátlan bitang. Hanem mert ha egy kicsit is jó, akkor úgyis nyakig az egészben, ha meg kicsit se jó, akkor hiába mondja: csak cifrázza. A hazaszeretet minőség kérdése.” Így ni – és ez végső soron megnyugtató. Annyira, amennyire.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2020/8. számában jelent meg február 21-én.

Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál, valamint elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy mit talál még a 2020/8. számban? Itt megnézheti!