Rendben. Vegyünk mély levegőt, aztán nagy sóhajtással együtt eresszük el azt a
sok-sok politikai, közéleti mindent, amit a sors az elmúlt években ránk pakolt.
Rendben. Támogassuk azokat, akik épp súlyos döntéseket hoznak a vírus
megfékezésére, és tegyünk meg mindent egymásért, no meg magunkért, mert
bármily furcsán is hangzik ez a magunkért, ha önmagunkra ügyelünk, azzal
rengeteget tehetünk a közösségért. Az egyén felelőssége – micsoda elfeledett polgári gondolatokat ás elő ez a fránya világjárvány.
Rajtam nem fog múlni. Mint ahogy rajtam eddig se múlott volna a valódi
nemzeti egység, de akkor itt le is álltam, hisz oly sokan gondolják, hogy most
nem ennek van az ideje. És, hogy nézzünk lehetőségként a krízisre, mert ha
tanulunk belőle, szebbé, jobbá tehetjük a vírus utáni világot. Például, hogy ha
valóban hónapokig kell élnünk a tegnap meghirdetett hétköznapokat, abból
akár a korszerű oktatás alapjai is megszülethetnek. Legyen így, komolyan.
Nálunk egyébként az a hír, hogy valószínűleg heti bontásban küldik majd a
tananyagot. És ennyi. Hát, nem mondanám, hogy így képzeli ez az ember a XXI.
századi digitális oktatást, de ez van, ebből kell főzni, agyaljunk, mit lehet kihozni
belőle. Például csinálni kis online tanulócsoportokat, apró hálózatokba
szerveződve, és mikor, ki ér rá, vagy melyik anyuka, apuka miben penge,
kipróbálhatja magát netes tanerőként.
Bár most jut eszembe, hogy miért csak magunkon, szülőkön gondolkodok, hiszen bizonyára rengetegpedagógus vállalja majd ezt, ha van intézményi háttér hozzá, úgy, ha nincs, és sajnos ez a súlyos többség, akkor kézműves módszerekkel, a kézműves pedig korántsem jelent igénytelent: nem reklámozom, de létezik erre több megoldás,
virtuális classroom, könnyű megtalálni.
Orbán Viktor: A diákok nem mehetnek hétfőtől iskolába, digitálisan fognak tanulni | Magyar Hang
Hétfőtől kezdve új oktatási munkarend lép életbe: tantermen kívüli digitális munkarend. Ez azt jelenti, hogy a tanulók nem látogathatják az oktatási intézményeket, nem mehetnek be az iskolába. Az igazgatónak be kell mennie, és a tanároknak is folytatniuk kell az oktatást digitális eszközökkel. Aki tudja, annak otthonról, akinek nincs ilyenje, az az iskolából tudja ezt megoldani.
Csak… Szóval az országjárás képei pörögnek a fejemben, a szegény, pusztuló,
magukra hagyott, elfeledett régiók, a lerobbant, porladó települések, a
roncstársadalom. Az ott élő gyermekek. Akik csak az iskolában jutnak meleg
ételhez. Akiket ütnek-vágnak odahaza, mert ez volt a minta, „édesapa” is így
nőtt fel, így lett belőle ember. Akiknek az iskola jelentette a valódi otthont,
mert ott legalább foglalkoztak velük. Akiknek ölelés is csak a tanártól jutott.
Akiket nem olyan régen még egyszerűen lehülyéztek volna, de most akadt
pedagógus, aki észrevette, hogy okos a srác, csak speciális a nevelési igénye.
Akikkel eddig se ültek le délután tanulni. Akiktől soha nem kérdezték meg, hogy
mi volt ma a suliban.
Mi majd megoldjuk. Talán épp úgy, ahogy fent írtam. Ám ahol novembertől
márciusig műanyagfüstben úsznak a vályogházak, ahol nem, hogy wifi, hanem
vezetékes víz sincs, ahol laptopot vagy okostelefont csak az árleszállításos
reklámokban látnak, ott mi lesz, hogy lesz?
Azt mondják, vizsgázik a magyar társadalom. Én is ezt hiszem, de rettenetesen aggódom. Mert nem vagyunk túl jó állapotban.
