Varga Judit igazságügyi miniszter, és Pócs János kormánypárti kazánszakértő a minap felajánlott félmillió (500 000) forintot egy-egy kórház alapítványának, hogy segítsék a koronavírus elleni küzdelmet. Mivel Facebook-bejegyzésük szövegének velejét ugyanazok a panelek adják („A frontvonalban lévőknek minden segítség jól jöhet!”), ezért okkal feltételezhető, hogy nem a segíteni akarás vágya vezette őket, hanem a pillanat uralásáé. Már megint, vagy még mindig, nem tudom és nem is akarom ezt most eldönteni.
A képmutatásnak mindenesetre iskolapéldája ez a gesztusnak álcázott kommunikációs svindli. Ott van mindjárt az összeg pofátlanul alacsony mivolta. Már persze az egészségügy szempontjából, de tényleg nem akarok demagóg lenni, hogy azt most a képviselők fizetéséhez hasonlítsam. Azt sem fogom most összeadogatni, hogy a Fidesz-frakció hány tagjának kell még ennyire rettenetesen nemeslelkűnek mutatkoznia, hogy kijöjjön ezekből a felajánlásokból egyetlen lélegeztetőgép.
Ugyanis ez a pénz kommunikációs szempontból nézve pofátlanul zseniális. A politikusok követői azonnal gépelni is kezdik, hogy „nagyon köszönik a nővérkék azt a félmilliót, drága, kedves Fidesz!” Aki pedig esetleg kritikát merészel megfogalmazni, az máris a nemzeti érzelmű, dzsihadista kommentszekció elitosztagával találja szembe magát.
Két atombombájuk is van, és amikor a múltkor a miniszterelnök Mészáros Lőrinc nevű avatarja hátrament a spájzba és kivett onnan pár száz milliót, hogy segítsen egy beteg kisgyereken, akkor le is dobta mindkettőt a keménymag.
Az egyik ez: „most az összefogás a lényeg, nem a kritika”. Egyrészről igen, viszont akkor erről jó lenne, ha szólnának például Kovács kommunikációs akciócsoport-vezetőnek, aki március 15-én valami olyasmit produkált, ami azért nem az összefogás irányába mutat.
Másrészről a Fidesz (a KDNP), holdudvara és támogatói igazából sosem szerették a kritikát. Emlékezzünk csak vissza mindarra, ami 2015 után történt. Teljesen mindegy, hogy a kormány megállította a népvándorlást (vagyis hát csinált valamit, amit így hívnak a kabinet környékén), ha bárki felvetette, hogy nem Soros György fantomseregével kellene plakátháborút vívni milliárdokért, hanem mondjuk jó lenne nekiállni mondjuk az egészségügy és az oktatás rendbetételének, akkor minimum megvető gúny jutott neki. És most tessék: ott tartunk, hogy Kásler doktor latin szakkifejezéseket bedobva toboroz önkénteseket, a digitális oktatás kapcsán pedig Maruzsa Zoltán rezzenéstelen arccal olyat tud szólni 2020-ban, hogy hát van levél is, meg telefon.
Pontosan ezek járnak a fejemben, amikor kibiztosítják kormányoldalon a másik kommentbombát, ami így hangzik: „te mégis mennyit utaltál, ha már ennyit kritizálsz?” (Ilyenkor nekem amúgy mindig a kórházakat, iskolákat támogató Pablo Escobar jut eszembe, aki eredeti fogalakozását tekintve drogbáró volt, de abba is hagyom, elnézést a személyes jellegű elkalandozásért és mindennemű rosszindulatú párhuzamért.) Tökéletes kérdés ez a zsebben kutatós, íme, a tökéletes válasz rá: rengeteget.
Adónak hívják. Ja, hogy ugyanazt csinálták vele a fiúk, amit a Gyurcsányék is csináltak volna? Hát kérem, valóban, ebben igaza van minden nemzeti érzelmű kommentelőnek. Azt. Csakhogy ez most nem segít. Ma leginkább az segítene, hogy ha egy kórházi nővér most megkeresne havonta annyi pénzt, amennyit az igazságügyi miniszter és a jász kazánmester most utalni méltóztatott. Akkor talán nem kéne őket lasszóval és Kásler-levelekkel visszahúzgálni az élelmiszer boltok pénztárai mögül.
És az is lehet, hogy a fideszes képviselőknek nem kellene álságos, szemforgató kommunikációs trükkökkel próbálkozniuk. Sokkal könnyebb lenne összefogni velük, vagy legalább elhinni, hogy tényleg ezt akarják ezekben a nehéz időkben.
