Hajtóvadászat öregekre

Dino Buzzati olasz írónak volt egy ilyen című könyve régen, a részletekre nem emlékszem, csak arra, hogy novelláskötet volt, és a címadó mű arról szólt, hogy a fiataloknak elegük lesz az öregekből, gyűlölik és üldözik őket, ám később megöregszenek ők is, na tessék. Erről eszembe jut kedves ismerősöm, aki igen idős korában tömegközlekedni volt kénytelen Budapesten, és miközben alig állt a lábán, nem volt hova leülnie, amit szóvá tett némely terpeszkedő suhancoknak. Akik szabályosan kiröhögték, miért nem marad otthon, kérdezték, mire ő azt válaszolta, hogy semmi baj, kedves suhancok, én voltam fiatal, ti viszont nem biztos, hogy lesztek öregek.

Mindazonáltal ez, hogy hajtóvadászat öregekre, benne ragadt a fejemben, számtalanszor felidéződik bennem mostanában, nem a buszon, nem is a patikában vagy az esztékában, leginkább egyes hírek láttán-hallatán.

Pillanatnyilag a Woody Allen-sztori új fejezete miatt búslakodom ennek szellemében. Ez a fejezet arról szól, hogy a Hachette könyvkiadó mégsem adja ki az idős mester memoárját, noha úgy volt, hogy kiadja. Csakhogy rájuk vetette magát a demokratikus és felvilágosult inkvizíció, és onnantól menteniük kellett, ami menthető. Páriává válni saját közegükben még hagyján, de hát ez biznisz is. Ha faképnél hagyja őket a többi sztárszerző és az olvasók tömkelege, akkor nézhetnek.

Örökös kedvencemről, Woody Allenről soha nem derült ki, hogy gyerekmolesztáló gazember lett volna, de ez az ilyen ügyekben nem fontos, és a magyarázat is megvan: azért úszta meg, mert fehér, férfi, heteró, híres. Ez így elég, hogy megsemmisítsék őt 84 éves korában. A lényeget a legpontosabban Donna Rotunno, a mindenhatóból nyomorult börtöntöltelékké töpörödött Harvey Weinstein ügyvédje fogalmazta meg: „Ebben az országban jelenleg a megvádolás általi ítélet korát éljük, ami egyenesen szembemegy az ártatlanság vélelmének elvével. Ha ötszáz pozitívum származik a #metoo mozgalomból, ám közben ott van, hogy megfoszt a törvényes ügymenethez és az igazságos tárgyaláshoz való jogodtól, valamint az ártatlanság vélelmétől, akkor számomra a jó dolgok sem tudják ellensúlyozni ezt a rosszat. Egyetlen mozgalom sem foszthat meg minket az alkotmányos jogainktól.”

Amihez hozzá lehet tenni legalább két dolgot. Az egyik, hogy a közösségi hóhérkodás kiválóan alkalmas arra is, hogy összemosson különböző ügyeket, és egy polcra rakjon bűnöző gazembereket, vén kujonokat, de akár hótiszta figurákat is, akikkel szemben valakikben felébredt az évtizedeken át dédelgetett bosszúvágy. A másik, hogy nem csupán abban az országban megy ez így. Sok másik országban is így megy. Különböző karakterű abúzusok, bűnök, vétkek forognak fenn a terítéken mifelénk is, pályák törnek derékba, életművek semmisülnek meg, életek érnek véget konkrétan.

Amikor ezt írom, akkor Eszenyi Enikő kinyírása van napirenden. (Tudom, hogy ő nem öreg – de remélem, hogy még lesz.) Fogalmam sincs, hogy milyen a stílusa a Vígszínház igazgatójának, felőlem az is lehet, hogy tényleg elviselhetetlen. Ám azt mégis muszáj mélységesen visszatetsző jelenségként értékelnem, hogy csapatostul ugranak neki úgy és annyian, ahogy és amennyien ezt teszik. És akkor, amikor: az igazgatóválasztás folyamatának közepén. Van egy remek idézetem is. Miszerint: „…hasonló helyzetek máshol is előfordulhatnak, mert az egész magyar színházi kultúra patriarchális alapokon nyugszik, és a színházi vezetők számos esetben nem képesek reflektálni saját tetteikre.” De könyörgök: Eszenyi Enikő egy nő!

(Eszenyi Enikő március 19-én bejelentette, hogy visszavonja pályázatát. Március 24-én Rudolf Pétert lett a Vígszínház igazgatója – a szerk.)

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2020/11. számában jelent meg március 13-án.

Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál! És hogy mit talál még a 2020/11. számban? Itt megnézheti!