Budapest, 2020. 04. 01.

(Írásom elképzelt történet, mondhatni sci-fi, így kizárólag az élvezeti értéke okán büntethető egytől öt évig terjedő „több Dévényit nem olvasok”-kal, alapja pedig nem az újságírói hisztéria, hanem az elmúlt esztendőkben szisztematikusan megingatott közbizalom.)

– Ez biztos?
– Hogy lenne már biztos? Egyáltalán, mi biztos ezekben az időkben? Vagy volt akármikor akármi biztos?

Könyököm az íróasztalra koppan, arcomat két kezembe temetve hosszúra húzom a tekintetemet, úgy sóhajtok fel rá:

– Ez most komoly? Tényleg filozofálgatni akarsz? Majd ha túl vagyunk ezen, és beülünk valahova pár sörre, akkor talán, nagyon talán, és jó esetben a buli vége felé megveszem ezt a topikot.

Reménykedve les rám, hátha mégis beszállok a Nagy Világvége Agyalásba, aztán inkább megadja magát:

– Hát, belső információ, az a kis fontoskodó lúzer üzent a titkosító appon a Miniszterelnöki Hivatalból, hogy a belügyminisztert kórházba szállították.
– Huhh… Szólj a többieknek is, hogy az összes létező egykori és jelenlegi kapcsolatukat hívják körbe, addig nem foglalkozunk ezzel, amíg legalább három, egymástól független és megbízható – ne röhögj már, az ég szerelmére –, fenét, legyen négy, szóval, amíg legalább további négyen a kormány közeléből nem erősítik meg. Csak akkor megyünk tovább.

Jó csapat, irgalmatlanul hatékonyak, ezért szeretek együtt dolgozni velük, és ezért vagyunk mi a legolvasottabb hírportál. Délután kettőre megvan az öt forrás, egy osztályvezető meg egy kormánypárti parlamenti képviselő is, úgyhogy tanácskozunk.

– Melyik kórház?
– A Honvédot mondják, mert ott van a legkorszerűbb cucc.
– Csörgessétek őket. És az egészségügyis ismerőseiteket is, mindenkit.

Egy óra múlva ugyanitt. Fél nyolc, odakint sűrűsödik a sötétség, szeretek ilyenkor a szerkesztőség üvegfalához támaszkodva lebambulni Budapest felpislákoló esti fényeire, de most befelé bámulok, az internetezési szokásokat mutató görbét látom magam előtt, ahogy megugrik, és napi csúcsot rajzol. Ötször rágtam át magam a cikken, a kórház persze nem válaszolt, illetve nem úgy, „sem megerősíteni, sem cáfolni nem tudjuk”, ami máskor, békeidőben igent jelentene, csak hát. A Belügyminisztérium egyáltalán nem reagált, a Miniszterelnöki Hivatal a szokásos fake news sablont küldte vissza.

Futottunk még egy kört, az informátorok kitartanak, hogy igaz az hír, a belpolitikai rovatvezető pedig két méter távolságból elcsípett egy helyettes államtitkárt, aki, mielőtt sarkon fordult volna, annyit azért odavetett, hogy ez van, és végül akadt honvédos ápoló, aki beszámolt róla, hogy hirtelen elkülönítettek egy részt az intézményen belül, ahova a főorvoson és teamjén kívül senki sem teheti be a lábát, sőt, a kollégák velük sem érintkezhetnek.

Basszus, ez súlyosan közérdek, magam elé húzom a billentyűzetet, a cikk címe zöldre vált a főszerkesztői entertől. Fél nyolc, a fővárost rikító narancsba burkolja a háztetőkön átbukó tavaszi napsütés.

Nagyot mentünk este, minden a mi hírünkről szólt, éjfélkor még a BBC-nek nyilatkoztam, ami persze furcsa volt, az akasztják a hóhért pozitív változata, mert nem ez a feladatom, az én dolgom a gyors és hiteles tájékoztatás. De közel sincs még vége a menetelésüknek, nyolcra nemzetközi kormányzati sajtótájékoztatót hívtak össze, nyilván a cikkünk nyomán be kell ismerniük a tényeket. Együtt nézzük itt, az én irodámban, ez az elismerés minimum kijár a társaságnak.

Kis késéssel kezdenek, ez bevett szokás, hadd növekedjen a feszültség, aztán nyílik a hátsó bejárat és pont a „mi” helyettes államtitkárunk lép a pulpitusra. Így még jobb. Köszönti a hazai és a világsajtó képviselőit, néhány friss információt mond a vírus magyarországi terjedéséről, de csak azért, hogy hozzátehesse: – A továbbiakról a belügyminiszter úr ad tájékoztatást.

Nem merünk összenézni. Mindannyian a képernyőre meredünk, hogy miféle vicc ez, meglepődöm magamon, mert a középiskolai irodalomtanárom ezerszer körberöhögött kérdése ötlik az eszembe – „Vajon mire gondolhatott a költő?” – ám semmi kedvem mosolyogni. És ott van. Makkegészségesen. Zajos helyezkedéssel mögé sorakozik a slepp, ez is persze marketingfogás, az erőt, az egységet kell közvetíteni, igazából átlátszó, de ez most mindegy; a minisztertől balra komolykodik az a kis mocsadék, akitől kaptuk az alaphírt – ó, hogy rohadna meg.

Lemaradok az elejéről, a belügyi tárcavezető már arról magyaráz, hogy a kormány az éjszaka a rendkívüli helyzetre való tekintettel rendkívüli intézkedéseket fogadott el, amely intézkedéscsomag kiemelten fontos eleme a rémhírterjesztőkkel szembeni fellépés szigorítása. E szerint… a többit nem hallom, mert a portától ordítozás és felboruló székek robaja zúdul végig a szerkesztőségen.

– Mindenki azonnal tegye a mobiltelefonját az asztalra, és lépjen hátra!

Az ajtómban taktikai öltözetet viselő, rohamsisakos rendőr áll.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2020/13. számában jelent meg március 27-én.

Hetilapunkat megvásárolhatja az üzletekben vagy digitálisan! És hogy mit talál még a 2020/13. számban? Itt megnézheti!