Álmodtam egy világot magunknak

Kihalt utcák sistergő csöndjében gázolok. A függönyök mögött sápadt, szürke arcok imbolyognak, ha feléjük fordulok, máris visszahúzódnak a szobák biztonságosnak remélt homályába. Messzi sziréna hangja pattog a belvárosi házak szűkében, megint egy, pöccen át a számláló a fejemben, de már szégyellem is magam, hisz ember ő is, kiszolgáltatott, beteg, nem csupán adat, de akkor is megint egy, meg kell állnom pihegni. Mozdul a levegő, a tavaszi szellő gyűrött hamburgerdobozt hömbörget bukdácsolva a járdán, az útszegélynél a tegnap nyomtatott ugyanolyan hírei gyűlnek idegesen zizegő kupacokba. Mert nem viszik már a szemetet sem. Szikkadt bűz áporodik keresztül a csatornarácsokon.

Engem figyel. Feszülten áll a sarkon, és néz. Talán azon gondolkodik, hogy hívja a rendőrséget, vagy attól retteg, hogy én készülök erre. Mintha nem vennék róla tudomást, úgy indulok tovább, de félreérti, hátrálni kezd. Emelem a kezem, hogy barátsággal intsek, fogalmam sincs, honnan kúszott elő ez a régi gesztus, de már nincs kinek.

Szeretek itt, a Duna partján, ahova a nap reggeltől estig erősen idesüt. A kedvenc padomra huppanok, máskor két-három kört is sétálnom kell, hogy felszabaduljon. Olyankor a turistákat bambulom, az andalogva áradó színes, zajos tömeget, a kultúrák arcvonásokban, öltözékekben, mentalitásban kirakatba került lüktető keveredését. Most a sirályokat követem, ahogy a folyó felé ki-kitámadva még bátrabban keringenek a rakpart fölött. Simogatást érzek a hátamon, ijedtemben nagyot ugrok, sehol senki. Mi a fene volt ez? De már hallom a komoran kopogó, határozott lépteket, felém közelednek. Valaki mégiscsak értesíthette a járőröket.

Hagyjatok békén, menjetek innen! – itt ébredek a párna csatakjába kiáltozva. Ezt a hülye álmot – mosolygok kényszeredetten, mert miként tudok ennyire bedőlni szimplán képzeletbeli képeknek. Felszínes jókedv, hamar tovaszáll, hosszú-hosszú negyedórákra beleragadok a plafont bámuló kínzó ébrenlétbe. Mi lesz velünk?

Nem a boltok üres polcain kattogok. Nem azon, hogy mit teszünk, ha bevezetik a kijárási tilalmat. Ha a legrosszabb forgatókönyvek válnak valóra, azon is túl leszünk. Megoldjuk. Az azutánon agyalok. Hogy mi lesz az emberiség tanulsága. Mert simán előfordulhat, hogy pont az, amit most látunk mindenfelé: a határokat le kell zárni, a falakat vissza kell építeni, be kell zárkózni. Ami ugyan rettenetesen fájna gazdaságilag, de hát nincs túl nagy ár, ha az emberi élet a tét. És akkor majd nemcsak a koronavírus, a pánik is örökre velünk marad.

Ám lehet, hogy pont fordítva lesz. Én ebben hiszek. Francokat hiszek, reménykedem. Az Európai Unióról megtudtuk, hogy légüres szerződés csupán. Sem együttműködés, sem szolidaritás, sem semmi. Milyen kellemes volt az EU himnuszára könnybe lábadt szemekkel a csillagos kék zászlót lengetni, csakhogy amint beütött a krach, rögvest kiderült, hogy nagyjából ennyi EU-polgárnak lenni. Országok ilyen-olyan szintű, laza, de önző gazdasági ideiglenes együttműködése – így szólna, ha jelen pillanatban kellene megalkotnom az unió definícióját. Amiben az a jó hír, hogy innen azért van hova továbblépni.

Úgyhogy hátha az lesz a tanulság, hogy egyedül nem megy, és amit eddig együttnek neveztünk, még véletlenül sem az volt. Az ebből származó másik tanulság pedig az lehet, hogy ütött-kopott, toldozott-foltozott egészségüggyel az emberiség bármikor két vállra fektethető. És még csak nem is a honi viszonyokra értem; Afrika, Ázsia, Dél-Amerika, hiába fékezzük meg mi itt, ha szabadon garázdálkodhat ott. Úgyhogy akár lehetne a globális egészségügy a jövő útja, ha már oly büszkék vagyunk korszerű emberi mivoltunkra. Na, itt tudtam viszonylagos nyugalomban visszaszundikálni,

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2020/12. számában jelent meg március 20-án.

Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál! És hogy mit talál még a 2020/12. számban? Itt megnézheti!