A 2022-es választáson induló O1G-koalíció legfőbb gyengesége, hogy végletesen széttöredezett – olyan erők alkotják, amelyeknek sem egymáséra emlékeztető ideológiájuk, sem közös programjuk, sem egységes szervezeti struktúrájuk, de még csak egyeztetett kommunikációjuk sincs. Nehéz elképzelni azt a politikai bravúrt, hogy valaki egyetlen pártba terelje az egykor nemzeti radikális Jobbikot, a konzervatív hódmezővásárhelyi polgármestert, Márki-Zay Pétert meg az LMP színeiben politizáló oligarchát, Ungár Pétert a gyurcsányista-neoliberális Vágó Istvánnal, a Momentum Mozgalom kattintásérzékeny elnökével, Fekete-Győr Andrással és a lassú ütemben elbomló MSZP új nemzedékével, Tüttő Katával, Kunhalmi Ágnessel és Karácsony Gergellyel.
Nem jöhet szóba több, mint egy pártszövetség lehetősége, amelynek közös programot kellene alkotnia, illetve hitelesnek tűnő képviselőjelölteket és miniszterelnök-jelöltet kellene állítania. Ha ez sikerül, a hátrányból akár előny is válhat: a sokféle ellenzéki szavazó megtalálhatja a szivárványszövetség azon komponensét, amelynek kedvéért inkább az ellenzékre szavaz, mint Orbán Viktor hasonlóan eklektikus, Bayer Zsolttól Németh Sándoron és Köves Slomón át Fásy Ádámig ívelő koalíciójára.
A világjárvány nyomán kialakult vészhelyzet ideális alkalmat képezett, hogy az ellenzék sokszínűséget és kormányképességet demonstráljon, hisz egy krízisben, ahol úgy kell nemzeti egységet teremteni, hogy az állam polgárainak és pártjainak sejtelmük sincs, mi a teendő, csakis az érdemi és konstruktív vita vezethet megoldásra. A lerabolt egészségügyi rendszer omladozó állapota és a járvány kitörésekor tanúsított kormányzati inkompetencia egyaránt nagyszerű témává válik, amint vége a veszélyhelyzetnek, addig azonban politikailag nem kifizetődő, s ami még fontosabb: nem felelős magatartás. Hagyni kellett volna Orbán Viktort migránsozni és pedagógusokat fenyegetni – mindez visszaégett volna rá.
Az ellenzéki szereplőknek a maguk világnézete, meggyőződése és habitusa szerint kellett volna megoldásokat kínálniuk – egyrészt meg kellett volna nyugtatniuk, másrészt a felelősségükre kellett volna figyelmeztetniük az ország lakóit. Ennek sajnos épp az ellenkezője történt.
A kormányzati habozásra, az Európa más országaiban is tapasztalt felkészületlenségre és szervezetlenségre úgy csapott le az ellenzék, mintha máris a hatalom megszerzésének lehetősége tárult volna fel. A sajtóban és a közösségi médiában tomboló katasztrófahisztéria valósággal megrészegítette az ellenzéki politikusokat, akik úgy döntöttek, megpróbálnak a forgószél élére állni. Ahelyett, hogy az Orbán-kormányra nehezedő társadalmi és médianyomás közegében a józan megbízhatóságot képviselték volna, ők ezt a nyomást az elviselhetetlenségig akarták fokozni, és el is értek részsikereket: Orbán Viktor belátta, hogy ebben a közhangulatban nem tarthatja nyitva sem az általános iskolákat, sem a gimnáziumokat. A DK ettől úgy felbátorodott, hogy már március 17-én Budapest lezárását követelte, az ellenzéki politikusok pedig nem győzték hangoztatni, hogy azonnali és teljes kijárási tilalom bevezetése indokolt, holott még április elején is vannak olyan felelős kormányokkal rendelkező nyugat-európai államok, amelyek nem tettek ilyen szigorú lépéseket.
Az őrjöngve gyakorolt pánikkeltés után persze nehéz elmagyarázni, miért ne kapjon a miniszterelnök különleges jogköröket, miként jelenthet ő még ennél a rettenetes járványnál is nagyobb veszélyt. Így érte el néhány hét alatt az ellenzék, hogy a felkészületlen, határokat időben lezárni képtelen, migránsokat okoló Orbán Viktor mára a nyugodt és mértékletes vezető képében tetszelegjen, megszilárdult helyzetét pedig a felhatalmazási törvény képében máris az ellenzék cinikus provokálására használja.
A provokációra az ellenzék pártjai természetesen még több hisztériával válaszoltak. Vezetőik Orbánt kapásból diktátornak kiáltották ki, akit többé nem ellenőriz a parlament – mintha eddig ellenőrizte volna. Ellenzéki politikusok online tüntetés szervezését és petíció aláírását követelték – mintha nem derült volna ki már százszor, hogy nem érnek vele semmit. Orbán Viktornak végül nemcsak mérsékelt pozíciót sikerült elfoglalnia, de ellenzékét olyan helyzetbe szorította, amelyben magyarázkodnia kell, miközben a kormány a járvány ellen küzd.
Mi okozta ezt? Miért nem volt ez a szituáció elkerülhető? Többen is figyelmeztették az ellenzéki politikusokat: az egykori országos tiszti főorvos és főpolgármester-jelölt Falus Ferenc például kifejezetten szakmai és konstruktív megnyilatkozást tett a járvány kapcsán, és Vona Gábor is elég jól elmagyarázta, hogy ez az út nem járható. Az Országgyűlés ellenzéki padsoraiban is bizonyára sok okos ember ül, nyilván ők is látták a fenyegető veszélyt – mégsem tudta senki behúzni a féket.
Ennek okát megértve tárul fel az ellenzéki politika legsúlyosabb problémája: ezek a pártok nem a koronavírus ellen, és még csak nem is Orbán Viktor ellen küzdenek – ezek a pártok egymás ellen küzdenek. Hisztérikus licitet folytatnak azért, hogy melyikük tűnjön a kormány legádázabb, legkérlelhetetlenebb, legmegátalkodottabb ellenségének – és a momentumos Fekete-Győr András meg a jobbikos Jakab Péter valamiért azt képzeli, hogy ebben a rettegési versenyben Gyurcsány Ferenc elé vághatnak. Ugyan ki győzhette meg őket erről?
Az ellenzéki pártok kifejezetten az ellenzék törzsszavazóinak megnyerésért folytatnak öldöklő versenyt, holott ők 2022-ben biztosan Orbán Viktor leváltására fognak voksolni – az ellenzéki politika feladata épp a bizonytalan tömegek meggyőzése volna. Az általános doktrína ehelyett az, hogy amelyik politikus nem hisztériázik eléggé kétségbeesetten, az bizonyára emberek halálában, vagy ami rosszabb, Orbán maradásában érdekelt. A tévészékházban 2018 decemberében folytatott eszeveszett fetrengés mára az ellenzéki politika mindennapos működésévé vált.
Eddig Gyurcsány Ferenc volt az ellenzék egyetlen tagja, aki céljának minden helyzetben kizárólag a legrövidebb távú szavazatmaximalizálást, az ATV állandó nézőinek kiszolgálását tekintette. Most már legalább hárman politizálnak így. Fekete-Győr András a felhatalmazási törvény javaslatának hírére mindjárt nyílt levelet írt az ellenzéki képviselőknek, hisz hogy máshogy egyeztetne szövetségeseivel a Momentum elnöke egy politikai kérdés kapcsán, mint a Facebookon nyilvános nyomásgyakorlással! Jakab Péter friss Jobbik-elnök kommunikációs stábja sem hisz már az árnyalt helyzetelemzésekben és kérdésfelvetésekben: egyetlen céljuk, hogy hivatalos fórumaikon a 168 Óra olvasói leveleit is túlrettegjék.
Nem titok, hogy szkeptikus vagyok az O1G-koalíció győzelmi esélyeit illetően, afelől azonban szemernyi kétségem nincs, hogy ha ezt folytatják, azzal az ellenzék egésze egyetlen szavazatot sem szerez. A 2022-es címmeccs már a versenynaptárban van: Orbán vs. O1G. Legalább álljanak fel! Legalább próbálják megnyerni! Állapodjanak meg a pozíciókról! Fogadjanak el egy minimumprogramot! Találjanak egy miniszterelnök-jelöltet, aki nem Gyurcsány Ferenc, nem Dobrev Klára és nem Bajnai Gordon! Ne jövőre! Ne az év végére! Most azonnal. Mert ha így megy tovább, Orbán Viktor egyre nagyobb kísértést érez majd, hogy a válsághelyzetre hivatkozva előre hozott választást írjon ki.
A Publicisztika rovatban megjelent írások nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját.
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2020/14. számában jelent meg április 3-án.
Hetilapunkat megvásárolhatja az üzletekben vagy digitálisan! És hogy mit talál még a 2020/14. számban? Itt megnézheti!
