„A tücsök dalolt egyre, bár
izzott a nyár,
úgyhogy mikor jött a komor
tél, része gond volt és nyomor:”
(Kosztolányi Dezső: A tücsök meg a hangya)
Nincs pénz a járvány miatt kialakult gazdasági válság kezelésére. „Annyi ember ment tönkre az elmúlt napokban, hogy ezzel nem tudunk mit kezdeni” jelentette ki Parragh László, a Magyar Kereskedelmi és Iparkamara elnöke. Nincs pénz a gyerekekre és nincs pénz az új munkanélküliekre sem. A nyugdíjasoknak megígérték ugyan a 13. havi nyugdíjat, de csak a jövő évtől, nyilvánvalóan a választásokra készülve. Mi történt? Hiszen eddig úgy hallottuk, hogy minden idők legsikeresebb évtizedén van túl a magyar gazdaság. Hol vannak azok a tartalékok, amelyek az elmúlt években felhalmozódtak a száguldó gazdaságban? Úgy tűnik, nem léteznek.
Az elmúlt években (majdnem) mindenre jutott pénz. Adócsökkentések és béremelések voltak, száguldott az ingatlanpiac, stadionok épültek, és rekordokat döntött a turizmus. Az egészségügy és az oktatás ugyan kevésbé érezte a nagy fellendülést, de ez a két szektor ritkán érezhette magát nyertesnek az elmúlt évtizedekben. A makroszámok is szépen alakultak, úgy tűnt, növekedés és egyensúly egyszerre valósult meg, miközben a foglalkoztatás is jelentősen bővült, a 20-64 éves korcsoportban a 2009-es 60,1%-ról 2018-ra 74,4%-ra[1]. 2013-ban kikerültünk az Európai Unió túlzott deficit eljárása alól, azaz végre 3% alá süllyedt a költségvetési hiány – 2004 óta először.
Csak néhány figyelmeztető jel akadt – a magyar termelékenység 2010 óta jóformán stagnál[2], ami arra utalt, hogy a növekedés inkább a könnyen elérhető pénzforrások, mint a gazdaság hatékonyabb működésének az eredménye. A pénzforrások pedig szinte korlátlannak tűntek – özönlöttek az EU támogatások és a kamatszint történelmi mélységbe esett. Oly mélyre, hogy 2016 októberétől kezdve a jegybanki alapkamat az infláció alatt maradt – 2020 januárra a különbség már 3,8 százalékpont volt az utóbbi javára. Ez azt jelenti, hogy sokak számára volt elérhető olyan olcsó hitel, hogy reálértéken kevesebbet kellett visszafizetni, mint amennyit felvettek. A hitelezés pedig fűtötte a gazdaságot – a magyar ingatlanpiac szárnyalása talán az egyik leglátványosabb illusztrációja ennek a folyamatnak.
Amikor jól megy a gazdaság, könnyű úgy érezni, hogy nem lehet semmi baj. Egy háztartásban, ha megnövekszik az elkölthető jövedelem nagysága, könnyű elkölteni nagyobb autóra, lakásra, házra vagy utazásra. Az óvatosság azonban azt diktálja, hogy a többletjövedelem egy részét rakjuk félre, hogy legyen tartalékunk, ha bármi baj jön. A baj sokféle lehet – betegség, baleset, a munkahely elvesztése vagy bármi egyéb, előre nem látható esemény. Mindig jó, ha van tartalék. Ez a józan ész parancsa, nem a modern közgazdaságtudomány felfedezése. Aiszóposz a Kr.e. VI. században írta meg A tücsök és a hangya című meséjét. Az Ószövetségben, a Teremtés könyvében, József azzal nyeri el a fáraó kegyét, hogy álma megfejtésével figyelmezteti, hogy a hét bő esztendőt hét szűk esztendő fogja követni, ezért tartalékoljon. A bőség éveiben egy országnak fegyelmezett gazdaságpolitikát kell folytatni, hogy utána legyen lehetőség lazítani a rosszabb időszakokban. A gazdaság sajátossága, hogy a jó időket rosszabbak követik. Olyan, mint az időjárás, ciklikusan változik.
A világgazdaságban most tél van, jön a recesszió. Aki hangya módjára viselkedett, az most kamatot csökkent és költségvetési mentőcsomagokat jelent be. Aki tücsökként viselkedett, az elveszti a piacok jóindulatát, menekülnek a befektetői, és a bizalom visszaszerzése érdekében kénytelen kamatot emelni és egyensúlyban tartani a költségvetést.
Mit lehet tenni nálunk a szociális katasztrófa elkerülésére? A mozgástér nyilvánvalóan korlátozott, és nem lehet visszamenni az időben, hogy erőteljesebb anticiklikus politikát folytassunk. Úgy tűnik, választani kell a szuverenitás megtartása, azaz a költségvetési szigor és az eladósodás, azaz a külföldi hitelezőktől való függés között. Ha az előbbit választjuk, akkor el kell fogadnunk Parragh László érvelését arról, hogy rengeteg bajba került emberen nem tudunk segíteni. Ez a dilemma azonban legalább két okból is hamis.
Mégha fenn is szeretnénk tartani a költségvetési szigort, semmi nem szól az ellen, hogy jelentős átrendezések legyenek a költségvetés kiadási oldalán. Az elmúlt időszakban számos olyan beruházásról született döntés, amelyek nagyon hosszú időt követően vagy talán soha nem térülnek meg, és legalábbis elhalaszthatók. Ide tartozik a Budapest-Belgrád vasútvonal felújítása, Paks II, illetve a Liget projekt. A kiadások felülvizsgálata és a prioritások rangsorolása megkerülhetetlen feladat. A rangsorban pedig a közjó szempontja alapján, a társadalmi katasztrófa elkerülése, a munkanélküliek és a gyerekeik megsegítése a legfontosabb prioritás kell, hogy legyen.
Több százezer munkanélküli (és a gyerekeik) létbizonytalanságba kerülése és az ez ellen történő fellépés szükségessége egy bizonyos ponton túl már fontosabb szempontot jelent, mint a szuverenitás fenntartása, ami hazánkban kis túlzással jelenleg egyetlen embert érint. Eljöhet az a pont, amikor a kiadások átrendezése nem elégséges, és át kell lépni a költségvetési hiány 3%-os vörös vonalát is. A közgazdaságtani elmélet szerint mély válságban ez lehetséges és kívánatos is a gazdasági ciklus simítása és a válság társadalmi következményeinek mérséklése érdekében – olyannyira, hogy az Európai Unió, amelyet (szerintem indokolatlanul) az előző válságban annyit kárhoztattak a költségvetési szigor miatt, ezt a korlátozást most fel is oldotta. Mi szól ez ellen minálunk?
Míg az üzleti ciklusokról szóló gondolkodás visszavezethető az ókorra, létezik egy másik típusú ciklus is, ami a modern tömegdemokráciák terméke. Ennek neve politikai üzleti ciklus – kitalálója William Nordhaus, aki 2018-ban közgazdasági Nobel-díjat kapott. Eszerint a ciklus szerint választások előtt a kormányzatok többet költenek vagy nagyobb inflációt generálnak a gazdasági aktivitás növelése érdekében, míg a ciklus közepén szigorú politikát folytatnak annak érdekében, hogy ez később lehetségessé váljon. Nordhaus ezt az elméletet leíró jellegűnek szánta, nálunk azonban komoly hagyománya van annak, hogy gyakorlati tanácsként alkalmazzák politikusaink. Most éppen egy választási ciklus közepén vagyunk, azaz a költségvetési szigornak van itt az ideje. Nem véletlen, hogy a nyugdíjasoknak szóló többletjuttatás is csupán jövő évtől kezdődik. A gazdasági tücsök tehát valójában politikai hangya.
Biztos, hogy ez Magyarország érdeke? Nem lehetne másképp?
A szerző egyetemi tanár, az MTA doktora.
[1] Eurostat: https://ec.europa.eu/eurostat/statistics-explained/index.php?title=Employment_statistics
[2] AMECO teljes tényezőtermelékenység: https://ec.europa.eu/economy_finance/ameco/user/serie/ResultSerie.cfm
