Tavaly decemberben, Boris Johnson győzelmével a brit parlamenti választáson, nemcsak a soha véget nem érő brexit saga fejeződött be az Egyesült Királyságban, hanem Jeremy Corbyn politikai karrierje is. A Munkáspárt és elnöke történelmi vereséget szenvedett el a voksoláson, hiszen olyan körzeteket veszítettek el Angliában, vagy Walesben, amelyek hagyományosan a párt törzsbázisát jelentették évtizedeken keresztül.
Az okokért érdemes végiggondolni a Munkáspárt skóciai tapasztalatait. A skót munkáspárti politikus, Daniel Johnson, a Progress Online oldalán megjelent írásában, arra hívja fel a figyelmet, hogy a brit baloldal azt éli át most, mint a skót munkáspárt a helyi nacionalisták (SNP) felemelkedésével. Skócia korábban tuti területe volt a munkáspártnak, ma már azonban lehetetlen küldetésnek tűnik az SNP helyi kormányzásának a megtörése. Daniel Johnson szerint a konzervatívok és az SNP sikerei mögött az identitásalapú politikát érdemes keresni. A populista nacionalizmus világszerte divatba jött: részben ezzel is magyarázható Boris Johnson sikere, de az is, ahogyan a skót függetlenség egy kisebbségi történetből a skót közvélemény közel felének a közös narratívájává vált.
Az identitásalapú politika legmeghatározóbb vonása mindezek mellett azonban az, hogy megjelenésével a szakpolitikai kérdések másodlagossá válnak. A skót munkáspárti pártvezetőség sokáig úgy küzdött az SNP-vel szemben, hogy a hagyományos baloldali-jobboldali magyarázatokat adta a skót nacionalistákkal szemben is. Ez az érvelés azonban lepattant az SNP-ről, hiszen a párttal szemben megfogalmazott kritikát úgy értelmezték, mint skótellenességet, ha pedig elérkezünk ehhez a ponthoz, már nincs szükség érvekre, hiszen a szív csatázna az értelemmel.
Boris és az ő brexitje kell a briteknek | Magyar HangA skót tapasztalatokból is tanulva így nem véletlen, hogy Boris Johnson és csapata a brexit mellett kampányolva új ideológiát is kínált a szavazóknak. Ez pedig egyszerre szólt a brit identitásról és hasonlóan az SNP-hez, a távoli intézményeket (Brüsszel, London) jelölte meg a bajok forrásaiként. A konzervatívoknál is az identitás és az alkotmányos kérdések kerültek a fókuszba. Mindez pedig azt jelenti, hogy nincsenek már kizárólagos szakpolitikai irányok. A konzervatívok évtizedekig ragaszkodtak a gazdasági liberalizációhoz, valamint a költségvetési fegyelemhez. Boris Johnson vezetése alatt már ezek sincsenek kőbe vésve. A párt „populistává” válása azt is jelentheti, hogy akár hagyományosan baloldalinak tartott szakpolitikai ígéreteket is átvesznek, ha azok népszerűek.
A Deltapoll adatai szerint mindebben sikeresek is voltak Boris Johnson és a pártja, hiszen a válaszadók 49 százaléka szerint ők a legjobb választás a brit gazdaság számára. Míg Jeremy Corbynról és az általa vezetett munkáspártról a válaszadóknak csak a 30 százaléka vélekedett így. A YouGov 2019. novemberi felmérése arra hívta fel a figyelmet, hogy a munkáspárti javaslatokat a válaszadók 53 százaléka tartotta megfizethetetlennek, a konzervatívok javaslatairól azonban a szavazóknak csak a 33 százaléka vélekedett így. Vagyis a munkáspárt nem azért veszített tavaly decemberben, mert népszerűtlenek, vagy radikálisok lettek volna a szakpolitikai javaslatai, hanem mert nem hitték el nekik, hogy képesek teljesíteni is az ígéreteiket. Nem hitték el, hogy a radikális tervekhez szükséges erős vezetés is megtalálható a pártban.
Keir Starmernek, a munkáspárt nemrég megválasztott új elnökének tehát új politikát kell megvalósítania. Mindezek előtt azonban helyre kell állítania a párt egységét, amely Jeremy Corbyn elnöksége alatt frakciókra szakadt. 2015-ben azért választották meg a Munkáspárt elnökévé az egyetemi oktató Corbynt, mert a költségvetési szigor évei után választók tömegei érezhették úgy, a kapitalizmus lemondott róluk, a piacgazdaság brit változata nem segíti a margóra szorultakat. Ráadásul Corbyn 2015-ös megválasztásakor a Munkáspárt középutas frakciójából már évek óta hiányoztak az új ötletek, de a szükséges karizma is. A mérsékeltek már csak a Tony Blair fémjelezte politika gyengébb verzióját „hívták le” újra és újra, közben pedig úgy tettek mintha nem történt volna meg a munkáspárti katasztrófa 2008-ban, illetve 2010-ben. A Corbyn-időszak pozitívumai között ki kell emelni, hogy olyan új gondolatok jelenhettek meg a pártban, mint az alapjövedelem, a zöld gondolat, vagy éppen a köztulajdonlás új formái.
A Munkáspárt kudarca nem 2019-ben, vagy 2015-ben kezdődött el, ha az okokra vagyunk kíváncsiak egészen 1997-ig kell visszatekinteni – érvel Neal Lawson brit publicista a Compass Online oldalán megjelent írásában. Már ekkor is hiányoztak a pozitív vélemények Európáról, vagy éppen az Európai Unióról. Alapvetően elhibázott döntés volt, hogy az Egyesült Királyság kimaradt az unió szociális dimenziójából. Brit kormányok sora támogatta a liberális bevándorlás politikát, miközben nem készítette fel a brit szociális ellátórendszert minderre. Ezen lépések mindegyike felelős azért, hogy a korábban a munkáspárt hitbizományának számító Észak-Anglia és a Midland mára elveszett a párt számára. Persze, arról sem szabad elfeledkezni, hogy Jeremy Corbyn nem rendelkezett azokkal a vezetői képességekkel, amelyek szükségesek egy párt és politikai projekt irányításához. Sem ő, sem a csapata nem tanultak a Blair-időszak professzionalizmusából és menedzseri képességeiből. Az 1997 és 2010 közötti időszakból csak a hibákat hangsúlyozták és vakok voltak az elért eredmények tekintetében.
A skót politikus Daniel Johnson amellett érvel, hogy a Munkáspárt nem beszélhet többé szakpolitikai nyelven, szükség van az ideológiai politikára a baloldalon is. Internacionalizmus, szolidaritás és a remény lehetnek a hívószavak a brit progresszívok között. De persze mindennek vissza kell köszönnie az új elnök Keir Starmer programjában is, ami klasszikus baloldali politikát ígér. Valószínűleg mindkettőre – identitáspolitikára és baloldali javaslatokra – egyaránt szükség lesz a Munkáspárt reneszánszához.
A szerző az IDEA Intézet külpolitikai elemzője
