Csak egy allegória

Nyolcadik végén Zobnaticán voltunk osztálykiránduláson. Postojnára kellett volna menni szokás szerint, arra vártuk már negyedik óta, de mire nyolcadikosok lettünk, Szlovénia már egy másik ország volt. Zobnatica körülbelül húsz kilométerre van Szabadkától. Ott állt a Törley-kastély, nemrég bontották le. Nem tudom, magyarul mi a neve, mi is így mondtuk, Zobnatica. Mindig idegennek éreztem ezt a szót, Zobnatica, csak most jövök rá, hogy ott van benne a zab. És tényleg, volt ott egy ménes, park, tó, ilyenek. Ügető könnyű homokfutókkal meg egy életnagyságú lószobor. Gránittalapzaton, ahogy kell. Hirtelen népszerű kirándulóhely lett ez a hely abban a hirtelen eltengertelenedett országban.

Mi mászkáltunk a fiúkkal a tó körül, a lányok a táborhelyen maradtak. Arra értünk vissza, hogy egy csapat szerb („lícsány”) lány tépi a lányainkat. Gyöngyit, a vékony kis cigány lányt éppen, aki az erdő alatt lakott. Naponta hat kilométert gyalogolt az iskoláig. Érdekes, gyerekként sosem gondoltuk, hogy Gyöngyi cigány lenne. Nem láttuk, nem mondtuk, nem vettük észre. Nem volt fontos. Ez csak a felnőtt projekciója, és ez a tanulság sokszor eszembe jut.

Volt bennem valami izgágaság, maradt is belőle egy kevés. A Kollár-vér, anyám szerint. Ironikus, hogy ez a Monarchiában asszimilálódott, kispolgári család aztán hosszú utódvédharcot vívott Jugoszláviában. Hogy a hivatalban helyesen írják le a nevünket. Helyesen, vagyis magyarul, nem szerbül. Ezt az alapvetően szlovák nevet. Nyughatatlan voltam én is, ezt örököltem, a ragaszkodást a megfelelő számú l betűhöz. Ott, Zobnaticán, a tónál egy darabig mind néztük csöndben, ahogy tépik, karmolják Gyöngyit azok a szerb („lícsány”) lányok. A legsötétebb időket éltük
akkor, még tartott Szarajevó ostroma. Magától értetődő, logikus és természetes volt tehát, ami Gyöngyivel történt.

(Ide beszúrom, hogy a jelenben éppen indulok Szarajevóba. Még soha nem volt ilyen érzésem, de most egy kicsit nem akarok itt lenni. Most szerbül akarok beszélni. Vagy bosnyákul. Vagy horvátul. Azok, között lenni, akiktől sokszor féltem gyerekkoromban. Meg akarok állni Szarajevóban a könyvtár előtt, amely két napig égett egyfolytában. Pljeskavicát akarok enni a Bascarsiján. Szarajevói sörrel, amely pont olyan híg, mint a Jelen, de nekem soha nem eshet jól már ez a semmi íz nélkül egy pljeskavica. Mert kell a távolság, most az a másféle, idegen otthonosság.)

Mondom, bolond és érzékeny gyerek voltam. Bántott, hogy bántják az osztálytársamat. Végül elzavartam a szerb („lícsány”) lányokat. Nem volt nagy ügy, tényleg nulla hősi póz. Aztán persze visszajöttek mind, a szerb („lícsány”) fiúkkal együtt. A lányok rám mutattak, a fiúk megrugdostak. (Ennek különben érdekes és pontos koreográfiája van. Az arcodba hajol, beszél hozzád, lefejel, kirúgja a lábad, körbeáll, váltott lábbal rúg. Mint valami körtánc, népi gyerekjáték.) Én soha nem verekedtem. Viszont bárhol, bármikor kitűnően meg tudtam veretni magam.

Az iskolában egyszer, nem emlékszem, miért, de összementünk egy fiúval. Bakinak hívták. Fölrúgott, fölkeltem, odaálltam elé, fölrúgott, fölkeltem, odaálltam elé, és így tovább. Megunta végül, abbahagyta. A szerb („lícsány”) fiúk sokkal kevesebben voltak ott, Zobnaticán, mint mi. Szám szerint kevesebben. Valójában mi voltunk kisebbségben. Az osztálytársaim végignézték, ahogy vernek. Volt, aki legalább elfordította a fejét. Nem a rúgások fájtak. De volt utána az a remegés. Amikor fölállsz, leporolod magad, vonogatod a vállad. Nem érted, hiába tudod. Hiába logikus, természetes, napnál is világosabb, ami történt. Nem érted, és belülről kettéhasít.

Ma már egy másik országban élek, a Tisza régi medrében van a házam. Amióta elszabadultak az indulatok a Térey-ösztöndíj körül, mindennap megyek egyet a holtág körül. Nagyjából hét kilométer, másfél óra, szélben, sárban. Vonogatom a vállam, ráncolom a homlokom, meresztem a szemem. Logikus, természetes, ösztönös és magától értetődő. Tudtam, tudtuk, hogy így megy itt is. Utálom az allegóriákat, mert pontosságot hazudnak. De néha nem marad más. Persze, végül úgyis leporolod magad. Mész egy kört a tó vagy a holtág körül. De harminc év után is világosan emlékszel a gyűlöletre. Él benned a lincselés pontos koreográfiája...

A szerző költő, Térey-ösztöndíjas

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2020/8. számában jelent meg február 21-én.

Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál, valamint elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy mit talál még a 2020/8. számban? Itt megnézheti!