Jogot a diskurzushoz!

Talán az én készülékemben van a hiba, amikor fontos szempontnak látom, hogy milyen pusztítást végez a gazdaságban a járvánnyal szemben zajló védekezés? Hisz számtalanszor adtam elő, hogy a GDP mértéktelen hajszolása, a haszon és a növekedés pusztító kizárólagossága milyen torz és beteg működése a világgazdaságnak – most mégis a tőzsde grafikonjainak zuhanásától ijedek meg, és nem a fertőzöttek tömeges halálától. Volt az a pénz, amiért felbéreljen a Wall Street? Vagy csak nem izgatnak az emberéletek? Egyikről sincs szó.

Amit hiányolok, az a védekezés helyes módjáról folyó nyílt diskurzus. A nyugati civilizáció erejét az adja, hogy bármilyen álláspontot képes megvitatni. Ebből fakad a tudomány, a társadalom és az innováció szabadsága. Ebből fakad, hogy a nyugati ember és a nyugati társadalom mindig képes a korrekcióra. A koronavírus-járványt övező sajtóhisztéria és közösségi médiapánik a diskurzusnak ezt a kollektív képességét számolta fel. A nyilvánosság fórumairól kiszorult a különböző álláspontok ütköztetésének igénye, helyét apokalipszisvíziók delirálása, rendpárti szlogenek mantrázása és a nyilvános megszégyenítés mindennapos gyakorlata vette át, s csak nagyon kevés állampolgár veszi a bátorságot, hogy a diskurzus jogát visszakövetelje.

Arra a felvetésére, hogy az emberektől nem volna szabad elvenni a séta lehetőségét, családokat nem lehet heteken át hatvan négyzetméteres lakásokban tartani, teljes lezárás helyett inkább csoportok képződését kellene megakadályozni, egy random kommentelő a közösségi média bármelyik felületén azonnal kifejezi abbéli reményét, hogy a fenti véleményt alkotó személy anyja hal majd meg elsőként. Ez a kommunikációt megsemmisítő átok már egy olyan szempont felvetéséért kijár, amely számos nyugat-európai városban diktálja a védekezés módját. Nemcsak az újságírók és nemcsak a politikusok, de már az orvosok sem mernek semmi másról beszélni, csakis a legrosszabb kimenetelről, mert félnek a tömeges gyűlölettől, félnek a közösségi lincseléstől, s félnek a médiaperektől.

Ma még senki nem tudja, mit és miként kellett volna tenni azután, hogy a fertőzés tömegessé vált Európában, de a helyes válaszokat ilyen helyzetekben mindig vitákkal, vélemények ütköztetésével lehet megtalálni, továbbá csak így lehet elérni, hogy a társadalom is képes legyen felelősen viselkedni: ne essen pánikba, ugyanakkor ne bagatellizálja a bajt. Jelen helyzetben azonban a társadalom egyik fele hisztérikus félelemben őrlődik, hisz eljött a világvége: fegyvert, élelmiszert és gyógyszert halmoz fel, s okoz ezzel hiányt a rászorulók körében – a társadalom másik fele pedig nem hajlandó tudomásul venni, hogy járvány van, amely helyzet mindenkitől, így tőle is lemondást követel.

Az Országos Orvosi Rehabilitációs Intézet vezetésével szemben zajló politikai leszámolás jól mutatja, milyen nagy úr ezekben a napokban a félelem. Ezért merészel a kormányzat egy szakmailag nyilvánvalóan megalapozatlan személyes bosszút járvány idején végrehajtani: a szükséghelyzet minden orvosetikai felelősséget és minden racionális megfontolást felülír. Inkább dobnak ki az osztályokról betegeket, inkább haljanak vagy nyomorodjanak meg otthon, de a vírusfertőzöttekre az ellátórendszernek készen kell állnia.

S nem pusztán a kormány teszi magáévá ezt az embertelen logikát, csak hogy megússza az elmúlt tíz év egészségpolitikájáért járó felelősségvállalást, hanem már a közvélemény is ezt a működést várja el. Ezért meri Orbán Viktor statáriálisan elbocsátani Cserháti Pétert, ez a felháborító döntés ugyanis a társadalom zömének érzületével igenis rezonál: „azt az ágyat talán előlem vagy a gyermekem elől foglalják el azok a nem is koronavírusos betegek”. Veszélyhelyzetben nincs visszapofázás. Rég volt ennyire könnyű és felszabadító a fasizmusig terjedő önzés.

Soha nem állítottam, hogy a profit és a növekedés szempontjai ne volnának legitimek, mindössze azt képviseltem, hogy biztonsági, fenntarthatósági és szociális szempontokat is érvényesíteni kell – csakhogy ez soha nem ment igazán a nyugati civilizációnak, s erre az elmúlt harminc év neoliberális kormányai Magyarországon kísérletet sem tettek. A ló egyik oldaláról a vírushisztéria az első világ gazdaságait és társadalmait most a ló másik oldalára taszítja át. A nyugati államok döntéshozói eddig gúnyos félmosollyal söpörték félre a fenntarthatósági és zöld szempontokat meg a lokális érdekeket a globális tőke működésének szentségére hivatkozva – a közösségi felületek véleménycsendőrei pedig most infernális dühvel hurrogják le azokat, akik vitatni merik, hogy a #maradjotthon diktátuma révén a járvány megállítható, úgyhogy talán nem éri meg ennek érdekében emberi százezreket munkanélkülivé tenni.

A félreértések elkerülése végett jelzem, hogy gazdaság alatt nem bankok, részvénytársaságok és oligarchák pénzügyi érdekeit értem, hanem dolgozó emberek, művészek, diákok mindennapos létbiztonságát: kultúrát, szociális hálót, szolgáltatásokat, alapvető anyagi javakat. Életet. Ez került most veszélybe a teljes gazdasági-társadalmi leállás nyomán.

Az elmebeteg, fasiszta brazil elnökön kívül jelenleg nincs a világon olyan politikus, aki szerint a járványt rá kell ereszteni a társadalmakra. Azon viszont igazán folyhatna vita, hogy hol érdemes megvonni a védekezés frontvonalát. Biztos, hogy le kell zárni az óvodákat és az általános iskolákat? Biztos, hogy nem lehetnének nyitva az üzletek 18 óráig? Nem kellene maszk viselésére kötelezni a tömegközlekedőket? Ehhez hasonló kérdések tucatjaira kellene Magyarországnak válaszokat találnia. Ez nem felelőtlenség – épp ez volna a felelős magatartás.

A világnak, úgy tűnik, le kellett állnia, annyira túlfeszítette kapzsiságával és falánkságával az emberi faj. A kérdés: mi lesz ennek a következménye? Az 1929-es túltermelési válság nyomán Adolf Hitler hatalomra jutott, majd kirobbant a második világháború. A 2008-as hitelválság eredménye az arab tavasz, a szíriai háború pokla, az Iszlám Állam tombolása és Orbán Viktor országfoglalása lett.

Félek belegondolni, mi vár az ellustult, moralizáló hajlamú Európára, amely ezekben a kritikus hónapokban leckét kap valóságból. Európa népe most hajlamos bármit megtagadni, csak legyen újra biztonságban. A szellem hiányában képződő posztmodern űr törvényei amilyen primitívek, oly kegyetlenek. Ami nem fehér, az legyen fekete! Aki nem liberális és feminista, az legyen fallokrata és fasiszta! Aki nem európai és nemzetek feletti, az legyen vérségi és törzsi! Aki szerint értelmetlenül szigorú és gazdaságilag nagyon kockázatos egy szabályozás, az legyen tömeggyilkos! Az emberiség nem képes többé korrigálni, csak satufékkel megfordulni, és az ellenkező irányba ugyanazzal a padlógázzal döngetni. Ez pedig a koronavírusnál sokkal súlyosabb fenyegetés. Legyen szabad kimondani!

A Publicisztika rovatban megjelent írások nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2020/16. számában jelent meg április 17-én.

Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál, valamint elektronikus formában! És hogy mit talál még a 2020/16. számban? Itt megnézheti!