Magyarország végstádiuma

Ez a legnehezebb. Édesanyámról fogok írni. Soha nem akartam a haláláról, eltemettem az utolsó hetek, napok, órák emlékét olyan mélyre, ahova már én is alig látok le, jó alaposan a többi fájdalmas élettöredék közé. De most mégis muszáj, és ez a muszáj úgy indul, hogy a koronavírus miatt törölték édesapám második feleségének április elejére tervezett műtétjét. Micsoda sorsfintor.

Csináljuk a Kötöttfogás Karantént (csak én hívom így) Csintalan Sándorral és Konok Péterrel távkapcsolatban. Beszéltünk a Nagy Kórházi Ágyhadműveletről és arról is, hogy mennyire beállt az egészségügy nem koronavírussal foglalkozó része. Elmeséltem, hogy tágabb családomban is van, aki rettenetesen szenved pont emiatt, és nem tudni, mikor lesz megoldás, még csak hitegetni se akarják holmi új időpontokkal az orvosok. Szinte azonnal megjelent valaki, hogy leírja: kamukázok, mert az ilyen műtéteket is elvégzik. Hát nem végzik el.

Mindegy, trollból mindig akad bőséggel – a szokásosnál nehezebben, de megvontam a vállam, lapozzunk. Ekkortájt kezdtek nagyobb számban megjelenni a hazaküldött súlyos esetekről szóló személyes beszámolók. Nem hiszti volt, a hirtelen lehetetlen helyzetbe került emberek próbáltak a közösségi felületeken segítséget kérni. Döbbenten olvastam a reménytelenségben fogant segélykiáltásokat. Aztán még döbbentebben a reakciókat.

A kormányt támogató közegben ezek az esetek nem léteznek. Ebben a világban a 36 ezer, megengedőbben, az aktívan használt 11 ezer vészjósló tempóban kiürített ágyon egyetlen olyan beteg sem feküdt, akit békeidőben bizonyosan nem eresztettek volna útjára. Ám ez csupán az unortodox „nagyszámok-törvényes” matek. A lélek hiánya, ami elkeserítő. Aki előállt a történetével, az arcába kapta, hogy hazudik, csak kitalálta, rémhírt terjeszt, akadályozza a védekezés sikerességét, kormányt akar buktatni, nemzetáruló.

De van rosszabb. Miszerint azok sivalkodnak most, akik berakták a nagyit és a papit az elfekvőbe, hogy kényelmesen bekkeljék ki, míg megvalósul az öröklés, és most visszakapták őket. Az otthon ápolás egyébként is milyen szép dolog, együtt a család, mindenki fogja a másik kezét, szép történeteket elevenítenek fel a közös múltból, és még az elkerülhetetlen is afféle derűs színezetet öltve köszönt be a szomorú napon, de persze úgy, hogy mindenki el tudjon köszönni mindenkitől két puszival meg egy nagy öleléssel.

Anyámnak mellrákja volt. Jó magyar szokásként nem szerette az orvosokat, úgyhogy sokáig nem vallotta be magának sem, hogy baj van, amikor pedig már nem lehetett titkolni, kitalált egy másik betegséget, hogy szerinte az. És majd elmúlik. Tartok tőle, hogy pont ez a félévnyi önbecsapás hiányzott a túléléséhez. Amikor meglett a diagnózis, szaladtunk fűhöz-fához, még a Kékgolyó utcába is sikerült soron kívül bevásárolni magunkat valami nagynevű szaktekintélyhez, de csak ránézett, és a foga között szűrve közölte, hogy öltözzön fel. Illetve hogy a kemoterápiát azért meg lehet próbálni.

Taxiba ültünk, az Erzsébet hídon defektet kapott, félreálltunk, kiszálltam, a Dunába üvöltöttem, hogy még ez is, anyám nem értette, megilletődötten csitítgatott, a sofőr viszont igen, hiszen címre jött, elnézést kért, hívta a kollégáját, és nem fogadta el az addigi fuvardíjat, megsimogatta édesanyám hátát, nekem pedig kitartást kívánt.

Belevágtunk. Miskolcra hordta a betegszállító, egyszer telefonált, hogy késett a kezelés, és otthagyták. Én meg ültem Budapesten, még nem volt autóm, és nem tudtam mit csinálni, majd’ belepusztultam a tehetetlenségbe. Aztán egyik napról a másikra kihullott a haja. Amikor hazamentem, próbálta igazgatni a szörnyű parókáját, és láttam rajta, hogy feladta.

Mentem, amikor csak tudtam, de ha nem lett volna odahaza az egyik szomszéd néni, aki vállalta a gondozását, fogalmam sincs, mit teszek. És hogy teszem. Nem akart Budapesten, idegenben meghalni, ugyanakkor azt sem akarta, hogy odahaza temessük el, de ez már egy másik történet.

A végén már nem tudott lábra állni. Kórházba vitték, éjszaka rám csörögtek, indultam. Szerencsénk volt (Jézusom, de rosszul hangzik), egyedül feküdt a szobában. Becsukott szemmel pihegett, amikor beléptem, összekapart egy mosolynyi erőt, én is. Picit még beszéltünk, mondta, hogy kis narancslevet kíván, de már képtelen volt meginni, kihullott a szájából a szívószál. Ültem az ágya mellett, szorítottam a kezét, hallgattam, ahogy hörögve liheg, alig kapott levegőt, rázta a fájdalom, én pedig megígértem neki, hogy el fogom mesélni az unokáinak, mennyire jó nagymamájuk lett volna. Még egyszer felnyitotta a szemét, és a sarokba meredt, kérdeztem, hogy mit lát, annyit válaszolt: mindent. Ez volt az utolsó szava. És anyukám már nem volt ott, csak egy formátlanra aszott, harmincvalahány kilós test hevert a paplan gyűrődéseiből alig kiemelkedve.

Nem volt szép pillanat. Sem magasztos. Sem semmilyen. Nem tudtunk elbúcsúzni úgy, ahogy a filmekben szoktak. Nem tudom, tudta-e egyáltalán, hogy aznap végig ott vagyok vele. Nincs jó halál. Csak szenvedés van. Ebből most sok családnak kijut. Segíteni, támogatni kellene őket. Kellene.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2020/17. számában jelent meg április 24-én.

Hetilapunkat megvásárolhatja az üzletekben vagy digitálisan! És hogy mit talál még a 2020/17. számban? Itt megnézheti!