Magyar diplomácia, avagy elefánt a porcelánboltban

Néha úgy tűnik, mintha a magyar külpolitika vezetői be lennének oltva a diplomáciai érzék ellen. A határon túli magyaroknak küldött egészségügyi segélyek kommunikációjában megint hozta a formáját a magyar külügy, a rá jellemző diplomáciai bakikkal. Ez a jelenlegi diplomáciai csörtét kísérő kommentárokban is tematizálva van, s némiképp annak előzményeként is értelmezhető, ugyanis a romániai magyarellenes hangulat jelenlegi fellángolását ez már megteremtette. Ezt a hangulatot használta ki a román államelnök politikai haszonszerzés céljára, amire rá is szorult a támogató pártja, mert elkezdett csökkenni a népszerűsége.

Míg más nemzetek vezetői sokszor a semmit is jól el tudják adni, addig a magyar diplomáciának még egy olyan pozitív gesztust sem sikerült külföld fele közvetíteni, mint a magyarlakta vidékekre küldött egészségügyi segélyek. Romániában még ez is imázsveszteséggel járt, a magyarellenes hangulat újra a csúcson van, még a máskor szűkszavú és visszafogott román államelnök is úgy érezte, hogy meg kell szólalnia és olyan magyarellenes célzásokat, kijelentéseket tartalmazó beszédet tartott, ami a kilencvenes évek puskaporos hangulatát idézte. Nem mintha valamivel is meg lehetett volna felelni a magyarellenes hangadóknak, akik bármikor megtalálják a kákán a csomót, de lehet, ekkora támadási felületet sem kellett volna adni.

Mi is ez a magyar diplomáciai antitalentum és honnan eredeztethető? Sokan nemzetkarakterológiát vagy a néplélek sajátosságait, illetve akik még jobban szeretik a leegyszerűsített és általánosító magyarázatokat, azok egyenesen géneket emlegetnek, mikor ennyire ismétlődő egy sajátos jelenség. Ennyire messze nem mennék, de nagyon mély kulturális gyökereket sejtek a jelenség mögött. Pár példa után a teljesség igénye nélkül megpróbálok pár lehetséges okot is feltérképezni.

Segély etnikai alapon. Kommunikáció és a valóság

Az elmúlt időszak újabb botrányára a határon túli magyarlakta vidékek kórházaiba küldött, koronavírus elleni egészségügyi segélyek szolgáltatták az okot.

Karitatív, nemes gesztus, ennél mit se könnyebb eladni, ha erre nem, hát akkor mire lehet jó imázst építeni? Ezt gondolnánk józan paraszti ésszel. De a magyar diplomácia, személyesen Szijjártó Péter megadta a módját, sikerült úgy kommunikálnia, hogy ez is külön ellenszenvet szüljön a románokban, újabb olaj legyen a tűzre az általában amúgy is feszült interetnikus kapcsolatokban, s emiatt is magyarázkodnia kelljen sok erdélyi magyarnak.

Nem mintha lehetett volna úgy kommunikálni, hogy az mindenkinek megfeleljen, hiszen elég nagy réteget állandóan sikerül manipulálniuk magyarellenességgel a romániai véleményformálóknak. De épp emiatt kellett volna körültekintően fogalmazni és nem csak a saját szavazótábor fele, amelyiknek ez így jobban tetszik. Van az a helyzet, amikor fel kell venni a kesztyűt, keményen fogalmazni kifele, ha van akkora tét, s jól lehet kijönni belőle. Mint például az ukrajnai anyanyelvhasználatot szabályozó oktatási törvény kapcsán, aminek van tétje. Annak viszont semmi tétje kifele, hogy következetesen úgy kommunikáljon a magyar diplomácia vezetője, hogy az erdélyi magyaroknak küld segélyt, s úgy lehessen érteni, hogy csakis a magyarokat segíti, mikor a valóságban számos román beteghez is eljutottak a segélyek. Nyilván belső használatra ez jobban hangzik, de, hogy ne lehessen belekötni, hogy diszkriminálva segítenek, s könnyebben kivitelezhető legyen menedzsment és jogi szempontból is, a kórházak, öregotthonok, orvosi rendelők, civil szervezetek, stb. kapták a segélyeket, de olyan helyeken, ahol többségében magyarok, vagy legalábbis sok magyar él.

Normális esetben örvendene ennek a célország, s a segélyező is azt támogat, akit akar. De ez Románia, s itt aki kicsit is ismeri a helyzetet, az itteni magyarellenességet, tudja, hogy ez kényes helyzet. Ezért kellett volna kommunikálni azt, ami történt. Viszont a magyar külügyminiszter következetesen azt mondta a budapesti román követtel kapcsolatos botrány előtt és után is, hogy az erdélyi magyaroknak küldték, az erdélyi magyarokat segítették. Ezt fel is kapta a román sajtó, egyből támadták a magyar gesztust, hogy milyen alapon diszkriminál? A legolvasottabb román újságban, az Adevărul-ban is egy uszító hangnemű publicisztika jelent meg (ami azóta furcsa módon már elérhetetlen), melyben az európai szellemiséggel ellentétes etnikai diszkriminációt, hazug manipulációt emlegettek, majd mindenféle fórumon beindult a propagandagépezet és mindenféle képtelen elvárást támasztottak. Hogy a kórtermekben majd nem adnak belőle csak a magyar betegnek, a mellette fekvő román beteg meghalhat, ő nem kaphat. Magyarország hazug módon jótékonykodó szerepben tetszeleg, miközben csak a sajátjait segíti. Volt internetes aktivista, aki felszólította a magyarokat, hogy határolódjanak el a gesztustól, utasítsák vissza a segélyt. Az említett cikk szerzője is elvárta volna, hogy a román kormánnyal egyeztessen a magyar külügy, s bízza rá az elosztást, mint ahogy más államok tették, így Románia az Olaszországnak vagy a Moldovának küldött segéllyel (a tapasztalat szerint ez esetben jól elkerülték volna a segélyek a magyar többségű vidékeket).

Kínos volt olvasni is ezeket, de elkerülhető lett volna ez a hangulat, ha számol a magyar külügy azzal, hogy amit kommunikál, az nem csak belső használatra megy, nem csak a magyarok fogják olvasni, hallani, hanem kifele is, a románok felé is elfogadható kell legyen az üzenet. Ez viszont megalapozta azt a magyarellenes hangulatot, amelyet a román államelnök is igyekezett meglovagolni. A segélyek célba éréséről szóló későbbi, kisebb lapokban megjelenő beszámolók ezt már nem tudták ellensúlyozni. Sőt, még a moldovai magyar segélyt is románellenes lépésként értékelték vezető lapok, illetve talk show-k meghívottjai, így például Cristian Diaconescu volt külügyminiszter is (ugyanis a regnáló moldovai elnök nem uniópárti, hanem inkább oroszbarát, így a román egyesülés elleni, önfényező, ellenséges magyar PR gesztusként értékelték az adományt).

Mindennek kisebb esélye lett volna, ha Szíjjártó nem ignorálja teljes mértékben azt, hogy beszéde (ami nem is fedte a valóságot) mit válthat ki a románokban.

Lucian Boia kitüntetése

Idén ez már második diplomáciai baki volt a román-magyar kapcsolatokban. Szerintem ugyanis Lucian Boia, a neves román mítoszromboló történész januári kitüntetése is egy nagy diplomáciai tévedés volt (a magyar érdemrend lovagkeresztjét kapta meg). Romániában a nemzeti identitás és a nemzeti büszkeség alapköve a nemzeti történelem, kiemelt fontosságú a státusza. S mint ilyen, a historiográfia tele van hamis mítoszokkal és sajnos magyarellenes diskurzus dominálja: a magyarok általában mint fő rossz, kegyetlen megszállók és elnyomók jelennek meg. Konfliktusokkal teli helyzetekre összpontosít a hivatalos történetírás, a mainstream filmek és az iskolákban oktatott verzió, egész generációk nőttek fel ezeken. Konfliktusokra van kihegyezve, a békés egymás mellett élés, az összefogás pillanatai, vagy azok amelyekben a magyar vezetők járultak hozzá a román kultúra fejlődéséhez, netán a nemzetté váláshoz, vagy amikor a magyarok ellen követtek el a románok atrocitásokat, azok többnyire tabu témának számítanak a nyilvános szférában.

Ezt a hangulatot a titkosszolgálatok, a sajtó egy része és a politikusok igyekeznek fenntartani, mert politikai tétje van, hisz a magyar kisebbség kollektív jogaiért folytatott harcban is ki lehet ellenük használni. Illetve az aktuális problémákról is jól el lehet terelni a figyelmet a hangulatkeléssel. Ebben a helyzetben a mítoszdöntögető történész nyilván szimpatikus a magyaroknak, munkája oldhatja az etnikumközi feszültséget. Ha egy magyar cáfolná a hamis, önfényező protokronista történelmi dogmákat, mítoszokat, az nyilván leperegne, hisz kívülről, az ellenség, a kritizált felől jön, kimagyarázás íze lenne, tehát gyanús.

A kilencvenes évek óta folyamatosan publikáló és a történetíráson belül egy kisebb irányzatot (az imagológiát, azaz az önmagunkról és másokról alkotott mentális képek tudományos kutatását – tehát nem is állít alternatívát a hamis mítoszok helyébe, inkább csak kialakulásukat elemzi) elindító Boia szálka a nacionalisták szemében. De még a tudományos szférán belül is, így például a Román Akadémia történész elnöke számára is. Emiatt sokan támadják, árulónak, Budapest által fizetett magyar ügynöknek tartják. Nekünk jól jön, hogy valaki belülről megpróbálja ezeket a mítoszokat lebontani, de ez akkor sem a mi meccsünk, ezt mi kívülről nem tudjuk megoldani. Boia sem miattunk teszi ezt, nem is a magyar-román barátságért, hanem egyszerűen végzi a tudományos munkáját. Emiatt volt kontraproduktív, kifejezetten öngól magyar szempontból állami kitüntetést adni neki (amúgy ő maga lepődött meg a legjobban a kitüntetésen, s valószínűleg kínos is lehetett neki, udvariasságból fogadhatta el). A román média is felkapta az eseményt, mint fontos hírt. A Boia hiteltelenítéséért küzdő román nacionalistáknak muníciót is adott ezzel a magyar kormány: egyből támadták, s az internetes fórumokon azóta is fújják sokan, hogy lám-lám, mégiscsak beigazolódott a kapcsolat, a magyar kormány a megrendelője, a megbízója a sok hazafiatlan, románellenes munkának, hisz nyilvánosan is kitüntették az általuk megbízott ügynököt, zsoldost.

De továbbmenve, nem csak az egyedi, kisebb lépésekre jellemző ez a diplomáciai attitűd, hanem akár nagyobb, stratégiai játszmákban is. Kiemelnék e téren is kettőt.

EU – szövetséges vagy ellenfél?

A magyar kormány Brüsszel elleni hadakozását mindenki ismeri. Nem mondok újat azzal, hogy itt is – bár sok téren volt alapja – egy idő óta nagyon túltolta a kormány a biciklit. Mondom ezt mint olyan, aki nem ért egyet a korlátlan és ellenőrizetlen bevándorlással (viszont kis mértékben, jól átgondolt stratégiával, igenis, a hasznunkra válhatna, mint sok más demográfiai gondokkal küszködő országnak), és a déli határon a kerítés építését is szükségesnek tartom.

De mikor a magyar kormány szinte mindenkivel szembemegy számos téren, néha akár komolyabb tét nélküli dolgokban is, s az EU fekete báránya címre pályázik, akkor nagyon nehéz szövetségeseket találni egy idő után bármilyen nemes ügyhöz is. Főleg az olyan, Nyugaton nem igazán ismert és nem is értett magyar speciális ügyekhez, mint a határon túli magyar kisebbségek kollektív jogai. Azt meg különösen nehéz eladni, hogy ez esetben az EU olyan értékeiért száll harcba a magyar kormány, mint a diverzitás vagy a kisebbségek jogai, mikor a határon túli magyar kisebbségek jogaiért áll ki. Mert máskor Nyugaton úgy látják, hogy pont az ezekkel szembeni harc éllovasa Magyarország (ha nem pont a magyar kisebbségről van szó).

Keleti PR

A Keleti nyitás is egy tipikus magyar diplomáciai PR sztori. Tulajdonképpen hasznos a keleti gazdasági nyitás, de az ehhez rendelt nagy beharangozás, megideológizálás teljesen fölösleges, sőt politikai baklövés volt, mert kifele, a nyugati megítélésünk szempontjából kifejezetten káros hatású volt. Mert a gazdasági nyitást meg lehetett volna ejteni anélkül is, hogy Putyintól Erdoganig mindenféle keleti despotának nyugati vagy az általános imázsépítéséhez legitimációt nyújtott volna a magyar kormány. Más országok is, akár pont azok is, akik kritizálták emiatt a magyar kormányt, óriási üzleteket kötnek (mint például Németország az oroszokkal), de nem paroláznak, nem fogadják, nem hitelesítik politikusaik a keleti autoriter vezéreket. A magyar miniszterelnököt amúgy is autoriter vezetőnek tartják a legtöbb nyugati demokráciában, ez csak olaj a tűzre a nyugatiak szemében. De a kelet-európai szomszédokban sem ébreszt túl sok szimpátiát például az orosz-magyar csúcsvezetői szintű kapcsolat (elsősorban a lengyeleknél, illetve a románoknál: a román sajtóban sokszor egyenesen Putyin európai embereként, sőt, az EU-ba csempészett trójai falovaként emlegetik Orbánt).

Van egy román mondás: Tace si face. Annyit jelent, hogy hallgat és csinálja. Ezt alkalmazzák is mások a diplomáciában, hogy ami nem dicsőség (így a diktátorokkal való kapcsolatépítés), azt nem kürtölik ki, nem hívják külön fel a figyelmet rá. A keleti nyitás megideologizált csinnadrattája ez esetben nem járt kézzelfogható politikai haszonnal, sőt, kontraproduktív volt, a gazdasági haszon viszont enélkül a megideologizálás, a politikai maszlag nélkül is létrejöhetett volna.

A kiegyensúlyozott, hatékony magyar külpolitika hiánya

Nem véletlenül említek általánosítva magyar külpolitikát. Többnyire két végletet láthattunk. Míg a jobboldali politikusok szerepüket, valamint a gazdaságilag és demográfiailag is súlytalan Magyarország erejét túlbecsülve, erőből próbálnak politizálni, s a széllel szemben pisilés fekete öves nagymesterei, addig a baloldali politikusok, míg hatalmon voltak, a másik végletbe mentek át. Jellemző ez a mentalitás jobboldali politikusokra, de még inkább a szavazótáborra (minél lentebb megyünk az iskolázottságban, annál evidensebb). Ha meg a baloldalt kéne jellemeznem, akkor inkább a kishitűség, a mindenáron megfelelni akarás a külföld felé volt jellemző rájuk, sokszor a magyar internacionalista kommunisták naivitása jut eszembe a másokhoz való viszonyulásukról. Ennek eredménye olykor a minimális érdekvédelem lett, amit a határon túli magyarok éreztek a leginkább, hiszen sokszor érezték úgy, hogy elárulták őket a baloldali kormányok. Néha még ma is onnan, a másik, érdek- és önfeladó végletből kritizálja a baloldali ellenzék a kormányt, például amikor naivan és helyzetismeret nélkül rábíznák az utódállamokra, a többségi politikusokra az ottani magyar közösségek sorsát, ahogy annak idején például Kádár is tette (lásd például az Ukrajna elleni vétó kritikáját, mikor simán lemondanának a kárpátaljai magyarok védelméről, vagy a magyar pártok ellenében többségi román pártok mellett kampányolnak).

A magyar társadalom mint általában, e téren is megosztott, a politikai törésvonalak mentén kirajzolódnak a különbségek. Mert az említett politikai táborok némiképp a megosztott társadalom lenyomatai. Még ha sokszor formálják is a tömegek véleményét (tojás és a tyúk elsőbbségének esetét idézve), azért e jelenségnek mélyebb kulturális okai, gyökerei vannak, az okokat nem az egyes politikusok személyében kell keresni. A szavazó közeg, a média is, kitermeli ezeket a politikusokat, attitűdjeiket, magatartási formáikat elfogadja, fenntartja.

Lehetséges okok, változatok egy témára...

A magyar lakosság jó része Kelet-Nyugat lejtőben gondolkodik, de ezen a hierarchikusan kelet fele csökkenő lejtőn a többi kelet-európai államot (azaz az északi és déli szomszédokat is) maga alá helyezi. A magyarság nagyon sok mindenre büszke is lehet, történelme, számos teljesítménye feljogosítja erre, de ez nem jelenti azt, hogy ne tanulhatna számos téren a többi kelet-európai néptől. Ez a fokú elzárkózás, elszigetelődés nagyon káros. (Például külpolitika terén is lenne bőven mit tanulni a románoktól.)

Lehet-e a valamikori uralmi helyzet öröksége is ez a környező népeket ignoráló mentalitás? Netán az Osztrák-Magyar Monarchia idején alakulhatott ki? Már az akkori kisebbségek is erre a magyar ignoranciára panaszkodtak, hogy az akkor uralkodó magyarok már akkor is lenézték, semmibe vették az ő igényeiket. E tényen nem változtat semmit az, hogy később ők viszont ezt megbosszulták, s sokkal durvábban visszakaptunk tőlük minden jogfosztást. S amúgy, ma is ugyanezek a fő negatív sztereotípiák a magyarokkal szemben: felsőbbrendűségi érzet, gőgösség, stb..

Engem néha az amerikaiakra emlékeztet kicsiben ez a főleg jobboldali köldöknézegető kulturális bezárkózás, felsőbbrendűség és ignorancia. Csakhogy Magyarország esetében tragikomikus ez a szereptévesztés, amikor a világhatalom polgárához hasonlóan nem veszünk tudomást a világ többi részéről (s netán elvárjuk vagy természetesnek tartjuk, hogy mások beszéljék a nyelvünket, mi legyünk a viszonyítási alap, stb.).

Ez is lehet egy magyarázó elv a jobboldaliakra jellemző, saját erő vagy jelentőség túlbecslésére. Viszont ellentmond ennek a magyarázatnak az, hogy ez az attitűd korábban is jelen lehetett (bár a nemeseink a szlovákokkal, románokkal ellentétben végig voltak), amikor nem voltunk uralkodó nemzet: például az, hogy ötszáz éve nem nyertünk háborút, ami egyrészt annak is köszönhető, hogy szinte mindig alábecsültük az ellenfeleinket, s túlbecsültük saját erőnket. Továbbá ellentmond mint egész nemzetre jellemző tulajdonságnak, a magyar baloldal ezzel ellentétes attitűdje is. Bár itt inkább a baloldali vezetőkről beszélünk, mert a materiális értékrendű szavazótábor, ahogy lentebb megyünk iskolázottságban – az osztrákok kivételével –, ugyanúgy ignorálja, lenézi a szegényebbnek tartott szomszédokat.

Ezek a jellemzők Nyugaton is megfigyelhetők a magyar baloldali szimpatizánsok körében. Mintegy szociológiai laborként kezelve az idegen környezetet, kísérletként érdemes idegen közegben megfigyelni az emberek viselkedését, értelmezési sémáikat, magatartási formáikat. Így sokat elárul a magyarok mentalitásáról az, ahogyan például külföldön viszonyulnak a környezetükhöz (én magam elsősorban a vendégmunkásokat figyeltem, kutattam). Alfred Schütz fenomenólógiai alapművében Az idegenben írja le, hogy az idegen személye az, aki funkcionálisan értelmezve eszköz számunkra, hogy a saját kultúránkra vonatkozó, reflexív, „mértéktartóan tudatos” ismereteinket a másikkal szemben elvárásként de legalábbis átlátható viszonyként értsük meg. Ugyanígy, az idegen vendégmunkás is kénytelen (újra)értelmezni a környezetét, az otthonról hozott szabályokat, társadalmi tudását is. Magyarországi vendégmunkásokat kinti helyzetükben megfigyelve, sok hazai séma, kulturális mintázat (pattern), gondolkodási módra jellemző elem hangsúlyosabban megfigyelhető. Azok a baloldali szimpatizánsok, akik a rendszerváltás óta Nyugatra mennek dolgozni vagy akár véglegesen emigráltak, azok – végletesen leegyszerűsítve elmondhatom, hogy – hasra esnek mindentől, ami nyugati és a nagyon gyors asszimilációs szándék jellemzi őket. A többi kelet-európai népre jellemző saját kultúrához való ragaszkodás, a nemzeti identitás, a kultúrájuk utódaiknak való átadásának igénye fölösleges kolonc, vagy egyszerűen értelmezhetetlen számukra. (Amennyiben ez az asszimilációs vágy mégsem sikerül, az sokszor inkább a kulturális, adaptációs készségek hiányára vezethető vissza – mindenekelőtt a nyelvismeretre). A jobboldali szimpatizáns vendégmunkás – bár általában nem akar asszimilálódni, de – ugyanolyan értetlenül, vagy akár ellenségesen szemléli a kinti közeget, s frusztrálja, hogy – általában ő is kényszerből – vendégmunkáskodásra szorult (Magyarországon sokkal nagyobb az idegenkedés vendégmunkáskodástól, egyáltalán sokkal negatívabb a megítélése, mint a többi kelet-európai országban).

Bár két végletes hozzáállásról van szó, de szerintem az okok közösek, a bal- és a jobboldali mentalitásnak is ugyanaz a gyökere.

Általában a magyarországi lakosság körében nagyon jellemző az interetnikai, az interkulturális tapasztalatok hiánya. Magyarország mondhatni Trianon óta gyakorlatilag homogén nemzetállam, más kultúrák nem igazán vannak jelen, az átlag magyar lakos nem tájékozódik, alig tud valamit másokról, de még akár a szomszédos népek kultúrájáról, politikai helyzetéről, közéletéről sincs minimális információja. Az idegen nyelvtudást felmérő EU-s tesztek eredményei szerint is a magyarországi lakosság a rangsor végén kullog általában. Ahogy másoknak nagyon nehéz a magyar nyelv, úgy nekünk is nagyon nehéz bármilyen más európai nyelv, nem tartozunk egy európai nagy nyelvcsaládba sem, nincs egyetlen igazán hasonló sem. Mert tulajdonképpen nem nehéz, egyik nyelv sem sokkal nehezebb, mint a másik (ha így lenne, akkor a nehezebb nyelvet beszélő népek gyermekei később tanulnának meg beszélni), csak nagyon különböző. Emiatt az egyediség miatt tűnik nehezebbnek a miénk másoknak, mint általában a sajátjukhoz hasonló nyelvek. S ha nekünk is nehezebb más nyelveket megtanulni, akkor nagyobb befektetést igényel. De érdemes lenne.

Mindebből kifolyólag, másság, a mások ismerete nélkül, hiányzik a viszonyítási alap is a saját állapot, helyzet, de akár egy egészséges saját nemzeti identitás kialakításához vagy az olykor szükséges empátiához (ez utóbbi főleg a diplomácia esetén).

Akinek van viszonyítási alapja, többnyire tudja a helyét a világban, helyesen ismeri fel az erejét, lehetőségeit és nem utolsó sorban az érdekeit, de könnyebben el is éri így a céljait. Tudja mikor kell hallgatni, kivárni, mikor kell és kivel érdemes szövetkezni, hogy is kéne megnyilvánulni, kommunikálni kifele. Azaz helyesen, eredményre vezetően számol a külső tényezőkkel, erőkkel. Ezeket kéne megtanulnia végre a magyar politikai erőknek.

A szerző kolozsvári szociológus

A Publicisztika rovatban megjelenő írások nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját.