… és mi van akkor, ha Orbán nem adja vissza a felhatalmazást? – Miért, ha visszaadja, akkor mi van…?

Immár két hónapos Orbán Viktor felhatalmazási törvénye, amellyel a miniszterelnök lényegében egyszemélyi hatalmat épített ki Magyarországon. Azóta tartja izgalomban a magyar közéletet a kérdés, hogy visszaadja-e majd Orbán a felhatalmazást, avagy nem. Én nem tartozom azok közé, akik szerint ez a kérdés még hordoz érdemi jelentőséget. A kár már megesett.

Március eleje óta Orbán Viktor felhatalmazási törvénye éles vitákat váltott ki Magyarországon és Európában, sőt világszinten is. Amikor ezeket a sorokat írom, éppen az Európai Parlamentben készülünk a magyarországi helyzetről szóló vitára. Nem csoda, hiszen semmiképpen sem tekinthető mindennapinak, hogy egy kormány határidő nélküli, korlátlan felhatalmazást kérjen magának. Sőt, ami március elején a Magyar Országgyűlésben történt, az igazából egészen példátlan a demokratikus európai országok II. világháború utáni történetében.

Nem kell ahhoz a diktatúrák lelkes hívének lenni, hogy belássuk, előállhatnak olyan rendkívüli helyzetek, amelyek rendkívüli döntési mechanizmusokat és rendkívüli gyorsaságot igényelnek, ezzel együtt pedig a hatalom egy bizonyos fokú ideiglenes koncentrációját. Ez a felismerés nem áll ellentétben a demokratikus felfogással, éppen ezért a legtöbb demokratikus állam alkotmányában is szerepel ez a lehetőség és számos európai kormány élt is vele idén tavasszal (számos európai kormány pedig túlzásnak tartotta és elvetette). Ám nem véletlen az sem, hogy a különleges jogkörökhöz a legtöbb országban időkorlát és az időkorlát utáni elszámoltathatóság is tartozott, hiszen éppen ez garantálja azt, hogy a válságkezelés nem fordulhat át önkényuralomba, a demokratikus vitát nem szüntetik meg, csak időben eltolják.

Az európai kormányok számára ez egy olyan alapvetés volt, amelyhez kétség sem férhetett. Azok, akik felvállalták a különleges jogköröket, egy olyan parlament mellett tették ezt, amely pártviszonyai és összetétele alapján be is tudja vasalni rajtuk a jogszerű működést. Jellemző volt az is, hogy a válsághelyzetben a kormánypártok és ellenzékük ideiglenesen kezet nyújtottak egymásnak és úgy döntöttek, hogy a járvány idejére mérsékelik a feszültséget és együtt dolgoznak. Kiemelkedő példája volt mindennek Hollandia, ahol a parlamenti vita alatt a kimerültségtől összeeső és ezért lemondó egészségügyi miniszter helyére a kormányfő egy ellenzéki politikust kért fel. Bár ez a magyar politikai kultúra (illetve annak hiánya) okán meglepőnek tűnhet számunkra, az üzenet világos és érthető volt: a rendkívüli helyzet rendkívüli bizalmat igényel, ezt a bizalmat pedig egyik kormány sem kardcsörtetéssel, hanem gesztusokkal tudja megszerezni.

Nos, kormányzati üzenet Magyarországon is volt, csak éppen egészen más. A Fidesz azt üzente az ellenzéki pártoknak és a kétségbeesett embereknek is: senkit sem érdekeltek sem ti, sem a véleményetek, sem a félelmeitek, úgy lesz minden, ahogy mi akarjuk. Halvány próbálkozás sem történt a bizalom megteremtésére, sőt éppen ellenkezőleg, Orbán Viktor a kezdetektől a bizalmatlanságot kezdte el kiélezni mind a kormánypárt és az ellenzék, mind pedig a hétköznapi emberek viszonylatában. Jól emlékszünk azokra a Fidesz holdudvarából érkező, a nemzetárulás fogalmát bőven kimerítő mondatokra, amelyek szerint az ellenzéki érzelmű magyar emberek, vagy éppen az ellenzékhez húzó városok lakói terjesztik a fertőzést.

Ebbe a sorba illeszkedett az a minden szempontból rendkívüli felhatalmazási törvény, amely már formailag is meghökkentő, hiszen semmilyen konkrét időkorlátot nem tartalmaz, ráadásul egy olyan időszakban, amikor a Fidesz masszív többséggel ül a parlamentben, így teljesen nyilvánvaló, hogy a rendkívüli jogkörök visszaadása egyedül a Fidesztől és annak elnökétől, Orbán Viktortól függ. Ám ezen kívül a törvény visszaélésekre alkalmas rendelkezéseket vezetett be a szólásszabadság kérdésében is. (Az eredményt épp a minap láttuk, amikor ártalmatlan Facebook-posztok miatt rendőrök kopogtattak immár két ember ajtaján).

Visszaadja, nem adja?

Meglepő módon az ellenzéki közvéleményben is voltak olyan hangok, amelyek arra buzdítottak, hogy az ellenzéki pártok szavazzák meg Orbánnak a felhatalmazást, mivel ez egy politikai csapda, ráadásul a miniszterelnök minden bizonnyal úgyis visszaadja majd a rendkívüli jogköröket és akkor az ellenzék felsül. Én ezt a gondolatmenetet már akkor is furcsának tartottam, az azóta történt események fényében pedig nem is látom igazolva. Ennek több oka van.

Az első a törvény formai jellege. Nem, demokratikus országban nem adunk korlátlan időre korlátlan felhatalmazást. Viccből sem. Politikai számításból sem. A szavazók arcul köpése és a hatalomnak nyújtott cinkos támogatás lett volna mindez. Furcsa, és csak a magyarországi közállapotok abszurd jellegének tudom betudni, hogy egyesek szerint ma már ez belefér. Ilyet semelyik más európai kormány nem kért és nem is kapott, nem csoda, hogy Európa-szerte „csodájára járnak” az új fideszes önkénynek. Ez nem csapda volt, hanem egy nyílt támadás a magyar emberek jogai ellen, amihez felelős politikus, vagy közéleti szereplő nem asszisztálhat. Mit javít ezen az, ha esetleg majd egyszer talán Orbán lemond a kapott jogairól?

A második, hogy elég hamar nyilvánvalóvá vált, hogy például az igen sokat kritizált, szólásszabadságra vonatkozó rendelkezéseket egyáltalán nem kívánják később sem visszavonni, azok a jogrend részei maradnának. Innentől kezdve legfeljebb azon vitatkozhatunk, hogy amit Orbán esetleg visszaadna, az mekkora része lenne az elvett jogainknak.

A harmadik ok az, hogy a Fidesz egészen pontosan azt tette, amire számítani lehetett tőle. Nem leptek meg azzal, hogy a felhatalmazást a járvány kezelésére használták volna. Helyette használták azt az ellenzéki vezetésű városok tönkretételére, ingatlanok haverok kezére való átjátszására, korrupciógyanús szerződések titkosítására, magánvállalatok katonai erővel való einstandolására, a független színházak elleni fellépésre és úgy általában az emberek fenyegetésére. Magyarországot a miniszterelnök különleges jogkörei nem egy a járványtól kevésbé sújtott, jobban működő országgá, hanem még korruptabbá és nyomorultabbá tették.

A negyedik ok pedig mindezek összessége. Ugyan Orbán Viktort és a Fidesz mai vezetőit sokkal, de sokkal pitiánerebb alaknak tartom annál, mint hogy egy ilyen számukra kényelmes jogot visszaadjanak, ha mégis ez történne, az már nem változtatna azon, ami történt. Ha Orbán ezek után valamikor egy neki tetsző időpontban mégis azt mondja, hogy rendben, elég volt, visszaadom a felhatalmazást (vagy azon részét, amelyet menet közben nem tettem az állandó jogrend részévé), azt legfeljebb csak azok értékelhetik a demokráciához való visszatérésként, akik komolyan úgy gondolják, hogy 1953-ban érdemben enyhült a Rákosi-rendszer.

A Fidesz ezek után akár vissza is adhatná a rendkívüli jogköröket, ez már a megesett káron nem enyhít. Azt a lehetőséget, amit bizarr módon a járvány adhatott volna egy normálisabb, együttműködésre készebb közélet felé, a Fidesz izomból rúgta el jó messzire. Míg más kormányok a bizalmat építették, Orbánék a bizalmatlanság és a félelem légkörét hintették és még jobban felcsavarták a sorosozást és brüsszelezést.

A rossz hír számukra az, hogy semelyik politikai garnitúra sem tart örökké. Válságok idején, amikor rezeg a léc, minden kormányzati pozícióban lévő politikus érezheti ezt. Ha pedig távozni kell a hatalomból, nagyon nem mindegy sem az ország, sem a vezető számára, hogy a távozás hogyan sikerül. A bölcs politikus ilyenkor oldja a feszültséget, a hatalomittas politikus pedig élezi azt, mert azt gondolja, hogy ezzel előre menekül. A történelem azt mutatja, hogy általában az első csoport tagjainak békésebb az utóélete. A következtetést mindenki szabadon levonhatja.

A szerző politikus, a Jobbik európai parlamenti képviselője