A korlátozások budapesti feloldásával mától az egész országban többé-kevésbé helyreáll az élet rendje. Van ok a megkönnyebbülésre. A könnyelműségtől viszont mindannyiunkat óvnám, aligha kell magyarázni, miért. A helyzet képlékenységét mutatja, hogy az operatív törzs vasárnapi tájékoztatása szerint egy kicsivel ismét nőtt az aktív esetek száma.
Lezárult tehát a koronavírus-járvány elleni magyar védekezés első szakasza. A térség többi országához hasonlóan nem váltak tömegessé a megbetegedések, a járvány nem idézte elő az ellátórendszer összeomlását. Kérdés, meddig bírja az egészségügy, ha tartósan megmarad az átlagosnál nagyobb terhelés. Az alacsonyan tartott esetszám örvendetes, ugyanakkor kifejezetten magas halálozási aránnyal párosult, ami még magyarázatra szorul. Arról pedig a halálozási statisztikákból fogunk hozzávetőleges képet kapni, hogy az egyéb betegségek kezelésének hátrébb sorolása, illetve a nagy ágyszám-kiürítési hadművelet hány emberéletet követelt.
Magyarországon intézményi járványról beszélhetünk, a megbetegedés jórészt a kórházakban, idősotthonokban terjedt, nem az utcán. Ebből a magyar emberek fegyelmezettségére – sokan már akkor is maszkot viseltek, amikor ezt még nem javasolta a hatalom – éppúgy következtethetünk, mint a kijárási korlátozás feloldásának kockázatára, a helyzetünk törékenységére.
És ettől a ponttól végképp csak feltételes módban fogalmazhatunk. A tudás a nemtudás felismerésénél kezdődik; Szókratész alapvetése erre a helyzetre hatványozottan igaz. A tudósok világszerte gőzerővel dolgoznak az ügyön, de igazság szerint még mindig kevés biztosat tudni a koronavírus természetéről. Fogalmunk sincs, mikor lesz vakcina. Nem tudjuk egészen biztosan, lesz-e a járványnak második, harmadik hulláma. Ha igen, az pusztítóbb vagy gyengébb lefolyású lesz.
A bizonytalanság épp elég indok volt arra, hogy nálunk is korlátozásokat vezessenek be. A kritika nem ezt, legfeljebb a gyorsaságot és a következetességet illethette. Utólag is furcsa, milyen sokáig nem tiltotta a belépést Magyarország a vírus szülőhazájából, Kínából. Az iskolák bezárása ügyében előadott tragikomikus miniszterelnöki mutatványra mindenki emlékszik. De jó pár olyan ország volt, amelynek a vezetése sokkal ügyetlenebbül, felelőtlenebbül reagált a vírus megjelenésére. (A magyar válságkezelés politikai dimenzióinak, a kormány hatalmi játszmáinak értékelése külön cikket érdemelne.)
A járvány nyomában járó gazdasági válság jóval több egzisztenciát roppantott meg, mint ahány ember szervezetét a koronavírus megfertőzte. A karantén túl hosszú volt számos kisvállalkozásnak, sokuk után már hiába is dobnának mentőövet (a kulturális szférán pedig sajnos a mostani enyhítés sem segít).
Éppen ezért végzetes volna a korlátozások visszaállítása, a gazdaság újbóli részleges blokkolása. Leleményes csapda: ha túl gyorsan, minden óvatosságot mellőzve helyreállna a korábbi gazdasági-társadalmi működés, a járvány kegyetlen bosszút állhat. Ha viszont a túlzott óvatosság megbénítja a cselekvést, elhúzódó válság jöhet beláthatatlan politikai következményekkel. De ki tudja megmondani, mi számít túlzott óvatosságnak, és mi éppen elegendőnek? És ha igaz, amit gyakran hallani, hogy a járvány a létmódunk fenntarthatatlanságára figyelmeztet, nem mehet minden tovább a régi kerékvágásban, akkor ebből mégis mi következik? Mit tudunk erről az új világról, mit kell tennünk a változásért? Érdekes gondolatok, teóriák születtek már a karanténvilágban erről, de biztos válaszok, receptek nincsenek.
A járványt sikerült kordában tartani, ám a vírus jelentette fenyegetés a nyitás idején is velünk marad. Csupán ennyi, amit most biztosan tudunk.
