Amikor Lenin születésének százötvenedik évfordulója alkalmából írtam egy nyúlfarknyi kis megemlékezést a Népszavába, nem gondoltam, hogy tárgyilagosnak szánt írásom komoly vitát vált ki. Bizonyos beszólások nem érdemelnek választ, de Szerető Szabolcs kedves volt kollégám kritikájára érdemes reagálnom. A végeredményben, mármint hogy Lenin utódjaként Sztálin a kommunista ideológia nevében borzalmas bűnöket követett el, nyilvánvalóan egyetértünk. Én lehetőségként említettem azt, hogy ha a viszonylag fiatalon meghalt Lenin folytathatta volna, akkor talán visszatérhetett volna az orosz forradalmárok hajdani humanista elképzeléseihez. Szerető Szabolcs tényeket hoz, amelyek cáfolják ezt. Én hadd említsek meg néhány olyan tényt, amely viszont a másik verziót valószínűsíti.
Lenin első kormánya eltörölte a halálbüntetést, legalizálta a válást és a nők jogát az abortuszra, dekriminalizálta a homoszexualitást, kinevezte a világ első női miniszterét (népbiztosát). Ezek olyan merész reformok voltak, hogy még Nagy-Britanniában is csak az 1950–1960-as években valósultak meg. Nem valószínű, hogy Lenin álszentségből hozta meg őket, hiszen fő bázisa a női jogokra nem túl érzékeny szegényparasztság volt. Sokkal inkább egy jó szándékú kísérlet volt, amelyet aztán a Lenin és más bolsevik vezetők elleni merényletek, az eszerek és a fehérek felkelései, és nem utolsósorban a külföldi támadások elsöpörtek. Az orosz polgárháborúban minden humánus érték alámerült, és a győztes vörösök innen kezdve vasmarokkal ragaszkodtak a hatalomhoz.
De a fehéreket mostanában „patyolatfehérre” mosó orosz és külhoni propagandával szemben ők, ha lehet, még a vörösöknél is brutálisabbak voltak, és szervezett zsidóirtó pogromjaik megelőlegezték a holokausztot. És ha már közeledik Trianon gyászos évfordulója, ne feledkezzünk meg arról, hogy az Oroszországba került magyar hadifoglyok közül több tízezren, egyes becslések szerint 85 ezren a Vörös Hadsereg soraiban harcoltak. Többségük persze nem kommunista meggyőződésből, hanem azért, mert azt remélte, hogy a bolsevikok kilépnek a világháborúból, s így a hadifoglyok hazatérhetnek Magyarországra. És nyilván azért is, mert az antanthatalmak és az általuk felszerelt Csehszlovák Légió a fehérek oldalán harcolt.
Szabó Miklós, a húsz éve elhunyt kiváló (és nagyon nem kommunista) történész némi iróniával úgy fogalmazott, hogy az orosz polgárháború kezdetben „idegen pályán megvívott magyar–cseh háború” volt. Eleinte a vörösök jelentős részét a magyar hadifoglyok alkották, sok csatát vívtak a Csehszlovák Légióval, és a csehek bizony a fegyvertelen, nem harcoló magyarokkal szemben is súlyos bűnöket követett el. A Csehszlovák Légió harcosait aztán otthon hősként ünnepelték, a magyarok közül sokan a Tanácsköztársaság bukott katonái lettek, mások kint maradtak, és az 1930-as évek sztálini terrorja végzett velük. Száz évvel később mégis megérdemelnék, hogy megemlékezzünk róluk. Legalább annyira, mint arról a lassan szentté avatott II. Miklós cárról, aki mégiscsak az Osztrák–Magyar Monarchia halálos ellensége volt.
Értem persze, hogy Szerető Szabolcs higgadt cikke közvetve aktuális következtetést is levon. Én is látok ilyeneket. Számomra Sztálin hatalomra jutása, könyörtelen egyszemélyi uralma jelképezi azt, hogy egy gonosz és sajnos tehetséges politikus hogyan képes eltorzítani egy olyan mozgalmat, amelynek résztvevői valaha fiatalon egy nemes, vagy annak hitt ügyet akartak szolgálni.
És még valami. (Amiért igazából megírtam ezt a válaszcikket.) A kommunizmus nevében elkövetett szörnyűségek sem indokolhatják a történelmi tények elfelejtését. A Fidesznek mára egyetlen ideológiája maradt, a parttalan és történelmi tényektől független antikommunizmus. Így nevezhetik kommunistának az egész demokratikus ellenzéket, posztkommunistának Antall Józsefet és „operett-Szamuely”-nek szegény Jakab Pétert. Az antikommunista szlogenek ma már egyértelműen a Fidesz ideológiai bázisát erősítik, betonozzák tovább. Ezért érdemes visszamennünk a történelmi tényekhez, még ha ezek sokszor – mint Lenin esetében is – ellentmondásosak, semmiképp sem fekete-fehérek.
A Publicisztika rovatban megjelenő írások nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját.
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2020/20. számában jelent meg május 15-én.
Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál, valamint elektronikus formában! És hogy mit talál még a 2020/20. számban? Itt megnézheti!
