A 101-et látták? Nem a kiskutyákat, hanem a Depeche Mode koncertfilmjét, amúgy csak azért kérdem, mert van benne az a jelenet, ahogy az együttes turnébusza keresztülhasít a nagy közép-amerikai síkságon, elhúznak egy böszme vényolcas mellett, amit a sofőr úgy vezet, hogy a lába kilóg az ablakon, és közben szól a Route 66. Valamiért beragadt ez a kép, sokat agyaltam rajta akkoriban, még nem vágtam az automata sebességváltó témát, de inkább a fíling, a végtelen utazás a nagy büdös semmibe volt az, amire rátekeredtem. No, hát most már tudom, hogy ez csak a mozivásznon néz ki jól: lassan egy órája robogok az M3-as keleti szakaszán, hogy sem lassítani, sem gyorsítani nem szükséges, s csak szórványosan kell enyhén mozdítani a kormányt, de még a szemközti két sávban is csupán néha-néha bukkan föl egy-egy kamion. Dögunalom. Az egyetlen izgalom a sztráda kijelzőjén olvasható figyelmeztetés, miszerint innentől ne számítsak benzinkútra, úgyhogy most vagy soha, ha fogytán az üzemanyag.
Az ukrán határszélre tartok. Hétköznapot írunk, a szelíden fodros bárányfelhők között üde május lengedez – elnézést az idétlenül giccses képzavarért, de annyira rossz lett, hogy az már-már vicces, és ezekben a vírustól tépázott hetekben még a rossz tréfa is jobb, mint a karantén, szóval a lényeg, hogy kellemes húsz fok körüli időben érkezek Beregsurányba, majd onnan tovább.
Gyönyörű vidék. Úgy negyvenesztendős fejjel tanultam meg értékelni a síkságot, addig a hegyek bűvöletében éltem, bár ismerek valakit, aki kinevetne most ezért, mert szerinte milyen hegyek már azok a vakondtúrások odahaza a Zemplénben. A parasztház viszont mindenhol parasztház, itt is, ott is, amott is. Nem tudom, miért szeretem, hisz kicsi, sötét, és már nagyon nem úgy élünk, mint ahogy lakták eleink, mégis, akárhányba oda tudom képzelni magam mint büszke és boldog tulajdonos. És itt, a Beregi-síkon rengeteg áll még. Meg rogyadozik. Persze az egyenlátképesítő Kádárkocka az uralkodó tájsebészeti alkotóelem, de szerte sorakoznak a kis kedvenceim, hogy, ha épp újratervezném az életemet, hát választani sem tudnék közülük. De nem költözhetek, csak nézem őket hol irigykedve, hol vágyakozással, aztán keserű szomorúsággal, mert dehogy épül, dehogy szépül, omlik, bomlik, megereszkedik és beroskad, meg girbegurba, gondozatlan, elhanyagolt, elhagyatott és magányos. – Tizennégymillió forint.
Furcsán bámulhatok az asszonyra a maszk mögött, mert azonnal magyarázkodni kezd, hogy micsoda felújítások történtek, és mekkora a telek, kész birtok, pedig nem azért, hanem, mert a szőlővel futtatott tornácos, szalmazsuppos házikó az ábrándjaimból elővarázsolódott álomotthon, annyira belesajdul, hogy muszáj megmasszíroznom a szívem tájékát, ahogy körbekémlelek: a szomszéd, és azon is túl hasonló gyönyörűség, hátul ösvény vezet a rekettyésbe, asztalka apró falócákkal, itt nyársalhatnánk a szalonnát estére, aztán, fenét aztán, közben is egy jó fröccs, és bámulni bele a pöttöm templom dombja felé kanyargó holtág mozdulatlan vizébe. Mese, nemdebár?
– Egy nagy baja van, ami nem úgy baj, hogy országos védettségű, úgyhogy még a pókhálót is csak óvatosan szabad lerongyolni, ezért a vizesblokkot külön, mögé húzták fel, de van annak romantikája, az éjszaka közepén kibotorkálni – látom a szemén, hogy nevet –, tudja, kinek lenne tökéletes? Valami művésznek, festőnek, írónak, akinek vastag a bukszája az itt levéshez. Most én rajzolok mosolyráncokat a maszkom fölé.
Ikrek. Másik község fő utcája, az évszázados fa haranglábbal szemközt két – mondjuk elcsépelve – pusztulatában is szép hajlék, tán jómódú családból való fivérek, közeli rokonok építkeztek egymás mellé, ami magyarázná, miért egyszerre roggyant meg az épületpáros. Továbbsétálok, még egy, aztán megint, és újabb, nyolc portát számolok, üres mind, eladótábla sincs rajtuk, mert minek, romsor a kocsma és a parókia közti központban.
Melós ruhás férfiak gyűlnek a valahányas számú italbolt ajtajában, arcukon a hazaérkezettség nyugalmával lengetik egymásra a legpocsolyább ízű magyar sört, csak úgy árad a posztjárvány-szabadságérzet. Gólya száll a fészkére, aranyos pár, hangosan összekelepelnek. Egyet kondul a harang, vége az ebédszünetnek, fölzúg a közmunkások fűkaszája. Hamarosan érkezik az erősítés.
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2020/20. számában jelent meg május 15-én.
Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál, valamint elektronikus formában! És hogy mit talál még a 2020/20. számban? Itt megnézheti!
