1968 óta nem voltak ekkora zavargások az Egyesült Államokban, ezt most már tényként lehet kijelenteni. 1968-ban Martin Luther King Jr. meggyilkolása és a vietnámi háború elleni tüntetések álltak össze egy sorozattá, összesen 115 városban voltak megmozdulások. Ez az időszak volt a Fekete Párducok időszaka is. Ekkor történt, hogy Richard Nixon a törvényesség és rend kettős jelszavával előzte meg 500 ezer szavazattal demokrata riválisát, Lyndon Johnson alelnökét, Hubert Humphreyt – miközben a szavazatok 13,5 százalékát vitte el George Wallace, korábban demokrata, rasszista nézeteiről ismert független jelölt.
A mostani zavargások nem tudhatóak le önmagában azzal, hogy egy rendőr gyakorlatilag kivégezte George Floydot, akinek a nyakán 8 perc 46 másodpercig térdelt, és aki ezalatt 16-szor mondta el, hogy nem kap levegőt. (Mint kiderült, ez bevett gyakorlat volt a minneapolisi rendőrségnél. A rendőrt később három társával együtt leszerelték, és előző pénteken már őrizetbe is vették emberölés vádjával.) Eric Garnert, szintén afroamerikai férfit 2014-ben ugyanígy ölte meg a rendőrség, még Barack Obama időszaka alatt. Ekkor kapott erőre a már 2012 óta létező #BlackLivesMatter mozgalom is, ekkortól kezdve számoltak be egyre többen rendőri brutalitásról vagy amúgy jóravaló állampolgárok indokolatlan rasszizmusáról. Ám ilyen méretű tüntetéshullám nem volt, pedig pontosan ugyanez történt akkor is.
Az, hogy ez a mostani mégis miért lett több, mint az elmúlt 50 évben bármikor korábban, legalább két okra vezethető vissza. Az egyik az, hogy Amerikában még tart a járvány: már nem tombol, nem vesztik el naponta ezrek az életüket, ám így is több, mint napi ezren halnak meg. Emellett itt van a világon a legtöbb regisztrált fertőzött, és több, mint 100 ezer halott – könnyen lehet, hogy még az Egyesült Államok első világháborús veszteségénél is nagyobb lesz az elhunytak végső száma. Emiatt jelentős mértékű kijárási korlátozások vannak érvényben több hónapja, bár ezeket, ahogy Magyarországon is, elkezdték enyhíteni, de a korlátozások megmaradtak.
Ebből fakadóan a járványra ráépült egy gazdasági válság is; május 21-i állapot szerint már közel 40 milliónyi amerikai veszítette el az állását az elmúlt két és fél hónap alatt. Ez hatalmas szám, a 2008-as világválság alatti 2,6 millió munkahely elveszítése a közelében sincs ennek. Ez egy összeomló társadalom képét vetíti előre. Az állam által adott 1200 dolláros segélyek egy része is közüzemi számlák kiegyenlítésére ment el, ami nem meglepő, hiszen az amerikaiak jelentős részének (egy felmérés szerint 53 százalékuknak) nem volt több hónapra elegendő megtakarítása, nekik nagyjából mostanra merültek ki a tartalékaik – mind pszichikailag, mint anyagilag.
Nem véletlen, hogy Trump elnök ösztönösen ellenezte a kijárási korlátozásokat, kevésbé tartott a fertőzés terjedésétől, mint a gazdasági visszaeséstől. Emiatt késve hozták meg a korlátozó döntéseket, így aztán a fertőzöttek és halottak száma is magasabb, és a gazdasági visszaesés is jelentősebb lett. (Egy tanulmány, melyet a Columbia Egyetem adott ki, és amelyet az elnök azonnal álhírnek nevezett, mutatott rá erre másfél hete.)
Az egészségügyi válságból fakad a gazdasági válság, abból pedig a szociális válság. Ennek másik fő oka, hogy a feketebőrű kisebbség még mindig hátrányos helyzetben van. Semmiképp sem szabad azt hinnünk, hogy az utóbbi 8 évben változott meg a feketék helyzete Amerikában. Az, hogy több rendőrségi túlkapásra vagy hétköznapi állampolgári rasszizmusra derül fény, a videófelvételeket készíteni képes mobiltelefonok, illetve a rendőrökre adott testkamerák elterjedésének köszönhető. Az afroamerikaiak jóval rosszabb anyagi helyzetben élnek, mint a fehérbőrűek, így nincs pénz egészséges ételekre sem. „Minőségi éhezés”-ben élnek, emiatt elhízottabbak, általános egészségügyi állapotuk gyengébb, és még rosszabb egészségügyi ellátást is kapnak, ha kapnak egyáltalán. Ennek megfelelően jóval gyengébb az immunrendszerük, és ez magyarázza azt is, hogy a járvány fertőzöttjei és áldozatai miért kerülnek ki a lakossági számarányhoz képest jóval magasabb százalékban az afroamerikai közösség tagjai közül.
Tehát azokat, akik eddig is a társadalom peremén éltek hónapról-hónapra, sokkal jobban érintette a járvány, mind egészségügyi, mind anyagi szempontokból. Azokról a környékekről jönnek hírek a zavargásokról, ahol amúgy is rosszak a körülmények. Így aztán azok, akik kimerültek anyagilag és pszichésen, és úgy érzik, hogy lemondott róluk a társadalom, könnyebben radikalizálódnak. Mint 1968-ban is. Ők, akik a társadalom peremén élnek, jogosan gondolhatják úgy, hogy lemondott róluk a többségi társadalom, ha azt látják, hogy egyik társuk nyakán térdel egy rendőr 8 perc 46 másodpercig, és csak a kiérkező mentősök felszólítására emeli fel a térdét. Ez volt az a szikra, amely fellobbantotta a tüzet, beindította ezt a tiltakozáshullámot. „A lázadás a meg nem hallgatottak beszéde” – mondta Martin Luther King Jr. is.
Lángba borul az Egyesült Államok egy fekete férfi halála miatt, Trump már a hadsereggel fenyegetőzik
De hogyan kell jól tiltakozni? Trevor Noah feketebőrű műsorvezető is rámutatott, nincs olyan módszer, amely erre jó lenne. Pont erről szól a tüntetés, a lázongás. Colin Kaepernick amerikai focista békés, néma tiltakozás-hullámot indított el a rendőri erőszak ellen azzal, hogy az amerikai himnuszt hallgatva letérdelt. A békés, néma tiltakozáshoz többen csatlakoztak, ám legalább annyian ellene voltak: tiltakozása ellenhullámot indított el, emiatt még profi szerződését is elveszítette. Vajon Martin Luther King Jr. békés, öltönyös, karba tett kezű felvonulása a jó tiltakozás? Öt perccel később szétverték azt a rendőrök.
Az elmúlt évek afroamerikaiak elleni hergelése sem múlt el maradéktalanul. Donald Trump 2017-es, a Charlottesville-i eseményeket követő megszólalása biztos, hogy nem hűtötte le a kedélyeket, inkább csak felbőszítette az embereket. Ekkor fehér felsőbbrendűség-hitűek vonultak fel azt skandálva, hogy „a zsidók nem fognak minket kicserélni”, majd az arra való válaszként az ellentüntetők közé hajtott egy furgon, egy embert megölve. Az elnök ekkor azt mondta, hogy „voltak jó és rossz emberek mindkét oldalon. Mindkét oldalon.” A feketebőrű közösség emlékezetében ez, és az ehhez hasonló megnyilvánulások biztos, hogy nyomot hagytak. És most, hogy egybeért a három válság, Donald Trump, az Egyesült Államok elnöke nem vezetőként viselkedik; tévét néz, golfozik és tweetel.
Az elnök a járványügyi és a gazdasági válsághelyzet kezelésében annyira döbbenetesen rossz munkát végzett, hogy még Barack Obama volt elnököt is rábírta arra, három és fél éves hallgatás után kritikával illesse őt. Trump a mostani, harmadik válsághelyzet kezelésében sem viselkedik vezetőként. Twitter-üzenetben közölte, hogy ha a fosztogatások kezdődni fognak, akkor lőni is fognak (ezt az üzenetet a Twitter megjelölte, mint erőszakra való felbujtást), a kormányzókat gyengének nevezte, és javasolta, hogy törjék le a lázongásokat, különben csak az idejüket pazarolják.
Gyors kibékítésre, megbékélésre lenne szükség, ám az elnök nem a kompromisszumok embere, szavakban és tettekben is az erőszaké. Ez csak olaj a tűzre. Mondhatnánk, az elnöknek egyszerűen csak nincs szerencséje, hogy pont a választás évében jön három válság is egyszerre, de valójában pont, hogy eddig volt szerencséje, az ezt megelőző három és fél évben.
Egy jó vezető a rossz helyzeteket csillapítani tudja, a jó vezető pedig a jó helyzetből még jobbat tud kihozni. Ám Donald Trump a jó helyzetben lévő Amerikában még tovább növelte a gazdagoknak kedvező adóreformja révén a vagyoni különbségeket. A globális felmelegedés elleni küzdelmet is egyszerűen feladta, és kiállt a szénipar és az olajipar mellett. Politikai riválisait börtönnel fenyegette meg, és gúnyt űzött belőlük különböző választási gyűlésein. A Kínával kirobbantott kereskedelmi háborúban saját országának is sokat ártott. Gyakorlatilag lemondott a NATO-ról, magára hagyta az Európai Uniót, ezzel felerősítve Oroszország globális szerepét. Ugyanakkor a legvégsőkig fokozta a szembenállást Észak-Koreával, egészen addig, amíg utána látványosan ki nem békült Kim Dzsong-Unnal. De háborúba kezdett az igazságszolgáltatás és a szabad sajtó ellen is: a vele szemben álló, pártfüggetlen hivatalnokokat, karrierdiplomatákat és hírszerzőket elnevezte „deep state”-nek, és összeesküvéseket tweetelt ki majdnem minden héten.
Az ország belső bajait tehát nem csillapította, hanem tovább fokozta. Nem a mocsarat csapolta le, ahogy választói remélték, hanem az egész államszervezetet gyengítette meg, kétséget támasztott a közhivatalok pártatlansága iránt. Korrodálta az amerikai rendszert. LaTosha Brown, a Black Lives Matter társalapítója odáig ment, hogy kijelentette a The Guardiannak: az elnök saját maga (egója) védelmében hajlandó feláldozni bárkit és bármit, akár a demokráciát, akár az országot is.
Trump, ha nem is ő maga idézte elő a hármas válságot, de hozzájárult azok elmélyítéséhez. A tiltakozáshullám pedig egyben az ő elnökségének az értékelése is.
A Publicisztika rovatban megjelenő írások nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját.
