HIRDETÉS
Kezdőlap Publicisztika Trianon hétkö...

Trianon hétköznapiasítása

Támogassa a Magyar Hangot!

Legyen Ön is előfizetőnk, rendelje házhoz a Magyar Hangot! Ha más módon támogatná a lapot ebben a nehéz helyzetben, azt is megteheti (PayPal és bankkártya is)! Köszönjük!

HIRDETÉS

Kisgyermek koromban volt ennek a szónak, hogy Trianon, valami rémisztően gyászos ünnepélyessége. Alighanem azért is, mert hangosan nem volt helyes beszélni róla. Volt az a régi térképünk, amin máshol voltak a határok, és nemcsak Kolozsvár, Újvidék és Kassa tartozott Magyarországhoz, hanem Técső, Visk és Máramarossziget is. Ezt is inkább csak olyankor nézegethettem, amikor magunk közt voltunk, habár nem volt nagy titok, hogy a szüleink – pláne az ő szüleik és nagyszüleik – más-más országokban éltek valaha, beszélgettek ilyenekről sokszor. Arról, hogy mi hogy volt a magyarok alatt, a csehek alatt, vagy még régebben, Trianon előtt.

Trianon előttről már a hetvenes években sem sokaknak volt személyes emlékük, de azt lehetett tudni, hogy akkor romlott el minden. Akkor szedték szét hazánkat a nagyhatalmak darabokra, kiszakítva belőle minket is. Később ugyan Magyarország része lettünk néhány évre megint, ám amikor véget ért a második világháború, akkor bejöttek az oroszok, és egészen más világ lett onnantól, ahhoz képest is, ami a csehek alatt volt.

HIRDETÉS
HIRDETÉS

Nekünk azonban mindez régmúlt volt már. Ha bejöttek, hát bejöttek. Ha itt vannak, hát itt vannak, a jelen- és a jövő idő számít, mert látható, hogy maradnak is. Fel sem merült, hogy bármi megváltozhat, állandó volt a kenyér ára, 38 kopejka a nagy fehér, 16 a kicsi félbarna, a rendszer örök időkre szólt.

Reménytelenül a trianoni zsákutcában

Ettől még mi nyilván magyarok vagyunk, konstatáltuk magától értetődően, magyarul beszélünk, magyar iskolába járunk, Frakkot, a macskák rémét és Benyovszky Móricot nézzük a tévében, és az óránk is magyarul jár, nem Moszkva szerint. Amikor azt látjuk a bolt ajtaján, hogy nyitva 9 és 20 óra között, akkor világos: reggel 7-kor nyit, este 6-kor zár. Azt is hiába írjuk a füzeteinkre a szép magyar nevünk alá magyar betűkkel, hogy a Tyacsevói 3. Sz. Középiskola 4. oszt. tanulója, olyan nem fordulhat elő, hogy ne Técsőt mondjunk, amikor anyanyelvünkön említjük a városunkat bármilyen kontextusban.

HIRDETÉS

Persze jólesett néha elábrándozni azon is, hogy milyen lenne Magyarországon élni. Rajongtunk Magyarországért mindannyian. De azt sem úgy, hogy csináljanak vissza mindent a nagyhatalmak. Azt csak az egészen hülyék remélhették, hogy ez felmerülhet. Hanem úgy, hogy át kéne jutni odaátra majd egyszer. A szögesdróton túlra. Megnősülni, férjhez menni, ilyesmik. Ezek voltak a lehetséges forgatókönyvek akkor, másmilyenek még nem léteztek. Ehhez azonban mielőbb fel kellett volna nőnünk.

Trianon következményei számunkra a lehető legteljesebb mértékben hétköznapiak voltak. Magának a szónak a rémisztő ünnepélyessége viszont, szinte pusztán a hangzása okán is, valami olyasmit állított, hogy nekünk nagyon rossz így élnünk. Hogy sanyarú a sorsunk az elszakítottságban, az elnyomatottságban. Ezt mondta Trianon a hangulata által, ha szóhoz jutott olykor. Igazából ezért volt nem jó felidézni-emlegetni őt. Ki szeret folyton-folyvást afölött merengeni, hogy milyen sanyarú a sorsa? Hogy el van szakítva és el van nyomatva? A tökfejek. Különben a Szabad Európa is állandóan ilyen hangnemben ismételgette, hogy nemhogy a Szovjetunióban, de még Magyarországon is minden rettenetesen rossz. Hogy ezekben az országokban nincs szabadság, és elviselhetetlen az egész. A Tinédzser partyt sem bírtuk rendesen hallgatni emiatt, még az is nyomasztó volt valahogy.

Trianon az Isztrián

A nyolcvanas évek végén elkezdtek jönni hozzánk a magyarok. Korábban csak olyan magyarok jöttek, akik rokonok voltak, mások át sem léphették a határt. Ők tisztában voltak a tudnivalókkal, ismerték a dörgést, nem csodálkoztak semmin, nem mondták, hogy „húha, ti milyen szépen beszélitek a nyelvünket, ez érdekes”. A nyolcvanas évek végétől érkező magyarok kicsit másmilyenek voltak. Hoztak Amo szappant, 8×4 dezodort, édes merlot-t, és látszott rajtuk, hogy rettentően szeretnek és tisztelnek bennünket, amiért megőriztük magunkat, átvészelve rengeteg megpróbáltatást. Akadtak köztük újságírók is. Némelyikük érdekes és értelmes cikket írt rólunk, nem értett félre mindent.

HIRDETÉS

Mások orbitális ostobaságokat vetettek papírra, keverték a szezont a fazonnal, patetikusak, romantikusak voltak, olyanok, amilyenek mi sohasem. Az ilyesmi eleinte irritált, bosszantott bennünket, de aztán megnyugodtunk. Azt reméltük, ahogy telik-múlik az idő, jobban megismernek bennünket, a romantika és a patetikum háttérbe szorul, megkopik, a lényegre figyelés fokozódik.

Nagyobbat nem is tévedhettünk volna. Hogy erre rájöjjünk, ahhoz évekre volt szükség. Továbbá különböző korrekcióknak is végbe kellett menniük. Egyéni elhatározások születtek, amelyek következtében egyikünk-másikunk a határ innenső oldalán találta magát. Akár anélkül, hogy megnősült vagy férjhez ment volna. Változtak a forgatókönyvek.

Száz év őrület – Gondolatok Trianon évfordulója kapcsán

Mindazonáltal aki ott maradt, az sem a Szovjetunióban élt már, mivel a birodalom megszűnt. Korábbi alkotóeleme, az Ukrán Szovjet Szocialista Köztársaság helyén létrejött az önálló Ukrajna. Az ott élő magyarok túlnyomó többsége is az önálló Ukrajnára szavazott. Nem mintha osztott vagy szorzott volna, ha ők másként döntenek egyénileg akkor, de ma már senki sem büszke a három évtizeddel ezelőtti ikszeire. És az is milyen érdekes: a csehek alatt, magyarok alatt, oroszok alatt kifejezéseknek nincs olyan örökösük, hogy az ukránok alatt. Ennek az okát is érdekes lenne megfejteni egyszer.

Az idők során mindenesetre azt kellett megfigyelnünk, hogy hiába szerettük mi annyira a hazánkat – kívül létezvén aktuális határain –, a hazánk nem volt képes ugyanúgy viszontszeretni bennünket, és ez tartós. Kevés hozzá egy rendszerváltás, sőt egy rendszerváltoztatás is, hogy az ilyen reflexek megváltozzanak. Mintha a legostobább kádárista hagyományok lennének a legéletképesebbek.

A mi hazánk ugyanis meghökkentően skizofrén. Meg sem lehet számolni, hogy hány lelke van neki. Kissé méltatlan leegyszerűsítéssel: a kettő a minimum. Mindez éppen miattunk derült ki a legegyértelműbben.

HIRDETÉS
Trianon 100

A magyar történelem nem egy kifejezett hősköltemény. Jobbára tragikus eseményeket kénytelenek rímekbe szedni tehetséges alkotóink. Fájdalmasan hiányoznak a happy endek. Vesztes csaták, szabadságharcok, háborúk sorakoznak a krónikák lapjain, egyik a másik után. Muhi, Mohács, Világos, Trianon, holokauszt, felszabadulás, ötvenhat. Ezek mennek az államalapítás óta.

Hevenyészett felsorolásomban van egy kakukktojás: Trianon. Az összes többiről tudjuk, mit hozott, mit jelent, miért drámai, és nem is csak tudjuk, érezzük is. Igen: a holokauszttal is így van. Akik tagadják, kicsinylik, félretolják, azokkal nincs mit foglalkozni, nincsenek sokan, szélsőségesek, hibbantak, vadhajtások, nem számítanak.

A határon túli magyarokkal és Trianonnal máshogy van, és én bevallom: sehogy sem értem, hogy ez hogyan és miért lehetséges. Hogy miért él-virul egymás mellett – illetve egymás ellenében – továbbra is a bárgyúság és a tisztességtelenség ezen a vonalon. Hogy miért ez az a kataklizma, amelynek ügyében esélytelen a kulturális-politikai konszenzus. Hogy hogy lehet a Trianon-taposás mainstream.

Mintha mi sem történt volna, minden úgy van, ahogyan azelőtt. A patetikusok és a cinikusok úgy patetizálnak és cinizálnak, mintha ezért fizetnék őket. Az egyik

– vinné továbbra is az Amo szappant, a 8×4 dezodort, az édes merlot-t;
– úgy hiszi, odaát nemes lelkű férfiak reggelizik a pálinkát, anyányi leányok szülik nap mint nap a lajbis-sokszoknyás gyermekeket, szavalva harcolnak közben a gaz oláh, tót, rác, ukrán ellen;
– könnyes szemmel vágja magát vigyázzba, ha meghallja a Nélküledet;
– ócska emlékműgiccsel hinti tele a Kárpát-medencét.

A másik
– prolimód románozza-szlovákozza-ukránozza a határon túliakat (nem is kell hozzá prolinak lennie, elég, ha agyhiányos újságíró);
– egykor ostobán kiröhögte a tizenötmilliózó Antall Józsefet, később gondosan beikszelte a nemet 2004 decemberében;
– az egyik nemzeti tragédia percepcióit gúnyolhatónak-gúnyolandónak véli mindenáron, noha a másikkal szemben csak szent tiszteletet enged meg;
– hamarabb utazik el Dél-Amerikába vagy Délkelet-Ázsiába, mint a Székelyföldre;
– képtelen egyenesen definiálni, értelmezni, elfogadni a nemzet fogalmát és tartalmát.

HIRDETÉS

Nemhogy képtelen – nem is áll szándékában. Azzal áltatja magát, hogy túl vagyunk ezeken, a nemzet anakronizmus, dobjuk ki a pöcegödörbe, hagyjuk is ott. Ez azért elég nagyképű tévesztésnek tűnik napjainkban.

100 évnél tartunk most. Két pillanat volt az elmúlt néhány évtizedben, amikor kezdhettünk volna valamit ezzel az egész faramucisággal. Először a rendszerváltáskor. Másodszor 2004. december 5-én. Mind a két alkalommal diadalt aratott, tort ült a skizofrénia. Ergo: reménytelen az egész.

Ha reménytelen az egész, akkor mi legyen? Ne legyen semmi? Nos: valami mindig van. Most az, hogy végképp eljött Trianon hétköznapiasításának az ideje. Trianon történelmi esemény. Rég volt. Igazságtalanság volt, aljas volt, gonosz volt. De megvolt – és nem fogja visszacsinálni senki, nem is lenne semmi értelme.

Születtek december 5-én – Gyurcsányi utakon az orbáni nemzetpolitika

Kiindulni abból kell, ami lett. Megőrizni azt lehet, ami még megmaradt belőle. Kolozsvár, Kassa, Munkács és Újvidék nem magyar városok ma már, de úgy is lehetnek a mieink, ahogyan vannak. A mieink is. Akként, amit csinálni szeretnének belőlük azok, akik nem búslakodnak, pálinkát isznak és énekelgetnek, hanem élnek. Nem visszafoglalnunk kell a Kárpát-medencét – ez tényleg hátborzongatóan anakronisztikus-katasztrofális program lenne 2020-ban –, hanem belaknunk és a magunkénak éreznünk. Nincs mese: a maga multikulturális formájában. Azokkal szemben, akik ellene vannak ennek, és azokkal együtt, akik velünk tartanak.

Emellett – szégyellem leírni, de muszáj –: alapvetésként kezelni, hogy ország és nemzet földrajzi határai nem esnek egybe, és földrajzilag is védeni-segíteni azt, amit még lehet. A lehető legprózaibb eszközökkel. Olyanokkal, amilyen például a beregszászi főiskola kampusza.

Évfordulókra emlékezni természetesen szabad a gyász ünnepélyességével is. Ám a hétköznapiasításnak önnön természeténél fogva józan észt kell hoznia. Pőre ismeretterjesztést akár, amire még ma is szükség van, és némi érzékenyítést. Hátha ezáltal, hogy ilyen kifejezéseket használok – multikulti, piha –, azok is felfognak valamit mégis, akik azért sem értenek az egészből semmit, mert nem is akarnak. Ha pedig soha nem is fognak, akkor menjenek a fenébe. Jól megleszünk nélkülük is.

Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2020/22. számában jelent meg május 29-én.

Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál, valamint elektronikus formában! És hogy mit talál még a 2020/22. számban? Itt megnézheti!

HIRDETÉS

Tudjuk, hogy mindenki kér...

…tudjuk, hogy mindenki panaszkodik. Mi legalább utóbbitól megkíméljük Önöket, inkább dolgozunk. Keményen. A túlélésért. Ha tudja, segítse, támogassa munkánkat, hogy hétről hétre fontos történeteket, értékes olvasmányokat tárhassunk Önök elé.

Hozzászólna? Várjuk Facebook-oldalunkon:
HIRDETÉS
HIRDETÉS

Ezek is érdekelhetik még

Legolvasottabb a Magyar Hangon

HIRDETÉS
HIRDETÉS

Kövessen minket a közösségi oldalainkon!

38,994lájkolóTetszik
3,652követőKövetés
19,800feliratkozóFeliratkozás

Friss lapszámunk

„Nem fogok meghátrálni” – Magyar Hang-ajánló

Interjú Máté Gáborral és Körömi Attilával. Látogatóban a papból lett polgármesternél. Riport a halálra ítélt Csicsali vonatról. Keresse a Magyar Hangot!
HIRDETÉS
HIRDETÉS
HIRDETÉS

Kiemelt cikkek