Magyar politikusként Trianonról beszélni kötelesség. Amikor magyarként Trianonra gondolok, zsigeri érzésem a tehetetlen düh, amit a tönkretett családok, a prédaként odavetett parasztok, a hitüket vesztett polgárok, értetlen értelmiségiek és néma cselédek fájdalma és kiszolgáltatottsága okán érzek. A kintrekedtek és a hazamenekültek sorsa megtört, életük munkája részben vagy egészben elveszett. Bár a munka megkezdődött, még mindig adósok vagyunk azzal, hogy megismerjük és megértsük Trianon valódi arcát.
Trianon évfordulója mindig nehéz örökség. Így van ez ma is, a századikon. Ahelyett, hogy a magyarok közössége egyként emlékezne közös tragédiánkra, a fennálló politikai elit gyakran csak a múltba réved, a bűnbakot keresve. Másik része pedig pont hogy annyira szabadulni akar a múltunktól, hogy azt mondja: száz évvel később Trianonnal már nem is kellene foglalkozni.
Egyik irány sem helyes.
Magyar politikusként Trianonról beszélni kötelesség. Kötelesség, mert még mindig adósok vagyunk azzal, hogy megismerjük és megértsük 1920 tragikus „békéjét”. A békeszerződést, amelynek következtében több millió magyar kényszerült kisebbségi sorsba, családok szakadtak szét. 1920 június 4-én szétszakadt a nemzet.
Nem tagadhatjuk és nem felejthetjük saját történelmünket. Újra és újra emlékeznünk kell őseink felelősségére, a minket ért igazságtalanságra, mai napig velünk élő hatásaira. Nem azért, hogy keseregjünk vagy bűnbakot keressünk. Hanem azért, mert csak úgy tekinthetünk egy erős nemzetként a jövőbe, ha elfogadjuk a múltunkat, és megértjük a tanulságát.
Az elmúlt száz év politikai elitje alig volt érdekelt abban, hogy a valódi múltra emlékezzünk. Száz éven át minden korban saját kicsinyes és hatalomféltő érdekeiknek megfelelően igyekeztek a saját céljaikhoz igazítani vagy épp eltagadni Trianon történetét. Így tett Horthy Miklós a két világháború között, Kádár János ’56 után, és így tesz Orbán Viktor is a mögöttünk hagyott, sokunk számára fájdalmasan elvesztegetett évtizedben. Előbbi kettő már a múlt, ítélt róluk a történelem. A harmadik ma még a jelen, így – József Attila képével szólva – talán a következő generáció idején oldja majd békévé e múltat az emlékezés.
Száz év után a mi 21. századi nemzedékünk megkerülhetetlen feladata, hogy végre ne a „mit nyerhetek általa” logikája mentén ismerjük meg Trianon valóságát. Azokkal a történetekkel is tisztában kell lennünk, amelyeket a Csonka-Magyarország létrejöttével gyarapodó nemzetek és országok ismernek.
A részletekbe nem belefeledkezve annyit érdemes rögzíteni, hogy a békediktátum a környező országok győzelme volt. Abban az értelemben bizonyosan, hogy érdekeiket ők sokkal jobban tudták érvényesíteni, mint mi. Ha pedig ez így történt, akkor az odavezető időben kormányzó magyar elit felkészületlensége és a kommün néhány rövid hónapjának irányítói is felelősek abban, hogy a magyar érdekek nem érvényesülhettek.
Számomra lecke az, hogy többé soha, semmilyen körülmények között ne hagyjuk, hogy lemondjon rólunk Európa. Hogy lemondjon rólunk az a közösség, amelyhez ezer éve tartozni akarunk. Hogy egyként mondjanak le rólunk a nagyhatalmak és a szomszédaink. Nem hagyjuk, hogy megítélésünket az jelezze leginkább, hogy a találkozásokat kerülik, ahogy kinyújtott kezünket tétovázva fogják csak meg. Üzenetük tiszta: az érdekeink még közösek, de az értékekben távolodunk. A Momentum-generáció dolga, hogy meggyőzze őket az ellenkezőjéről. Minden magyar ember érdekében – éljen itthon vagy otthon.
Magyarország vesztett 1920-ban. Vesztett, de nem győzték le végérvényesen. Fel kell állnunk, mert van egy új század. Egy új lehetőség, ahol már nem szeretnénk újra és újra vesztesek lenni. Az új évszázadban pedig már a nemzetek mellett az identitások versenye is zajlik: a kultúra és a hagyományok miatt vonzó japánnak lenni, a stílus miatt pedig franciának vagy olasznak; megfoghatóbb példával élve a modernség miatt érdemes észtnek vagy finnek lenni. Ez a kultúrkörnyezet nem állami irányítással, legfeljebb állami támogatással, de semmiképp sem állami parancsszóra jön létre. Közös érdekünk, hogy vonzó legyen magyarnak is lenni és magyarnak maradni, mert ez az itthoni magyar társadalom mellett a külhoni magyar közösségek vonzerejét és megtartóképességét is növelné.
Számomra magyarként és a Momentum elnökeként is morális kötelesség, hogy akár ellenzékben, mint most, akár kormányon minden lehetséges eszközzel tegyünk a határon túl élő magyar közösségekért. Sajnálatos, hogy a Fidesz magát a nemzet kizárólagos képviselőjének mondja. Nekem magyarként és politikusként is az a dolgom, hogy bebizonyítsam: ezzel a logikájával a Fidesz belső Trianont követ el, és ugyanazon az erkölcsi színvonalon van, mint azon román, szerb vagy szlovák politikusok, akik a több mint ezer éve ott élő magyar népcsoportot nem tekintik országuk államalkotó részének.
Trianon a nemzet közös emlékezetének egyik legfájóbb pontja lett. Ténye megváltoztathatatlan, de sebei talán gyógyíthatóak. A századik évforduló alkalmat adhat arra, hogy beszéljünk az előttünk álló nagy feladatról. Hogy őszintén beszéljünk a határon innen és túl élő közösségben arról, mit kell tennünk azért, hogy Magyarország ne kerülhessen soha többé olyan helyzetbe, hogy érveit ne hallgassák meg, és a döntésekben szava ne legyen. Hogy őszintén beszéljünk arról, hogy a határon túli közösségek érdekeit hogyan lehetne érvényesíteni.
1920 megtörtént, a nagy magyar nemzet területileg szétszakadt, nincs már visszaút. Évtizedek polgárháborús politizálásának eredménye, hogy 2020-ban a nagy magyar nemzet lelkében is szétszakadt. Ebből viszont még van visszaút. A Momentum-generációnak és szövetségeseinek tehát az lesz a dolga – sőt, kötelessége –, hogy a Fidesz utáni Magyarországon újraegyesítse a szekértáborokba tört nemzetet. Ha nem is politikájában vagy gondolkodásában, de rokon érzésében mindenképp.
