Az úgy volt, hogy bizonyos események, élmények, gondolmányok felidézése-megfrissítése végett újraolvastam a nyolcvanas évek magyar könnyűzenei szakirodalmának jelentős részét, különös tekintettel Sebők János munkásságára. Sebők János művei a maguk idejében nagy hatással voltak az egyedfejlődésemre, ám az ezzel kapcsolatos nüanszokról most nem árulok el többet, majd máskor, miként mondani szokás.
Azt viszont elárulom annak, aki elfelejtette – vagy sose értesült róla –, hogy a nyolcvanas évek szakirodalmában kitüntetett helye volt Erdős Péternek. De nem is csak ott, hanem egyes punkzenekarok dalszövegeiben is, amelyek itt kísértenek a füleinkben a mai napig. Erdős Péter nemigen örvendhetett az általa ily módon elért informális vívmányoknak – senki sem lehet boldog, ha akár interjúkban, akár elemzésekben, akár kétakkordos zenei kíséret mellett gyalázzák a felmenőit –, mindazonáltal formális pozícióiban tevékeny életmódot folytatott. Minthogy ő volt a Magyar Hanglemezgyártó Vállalat vezető munkatársaként a könnyűzenei lemezkiadás mindenható ura. Horger Antalja úgyszólván.
A fent említett felidézés-megfrissítés jegyében az internet segítségét is igénybe vettem – ez gyakran mutatkozik célravezetőnek napjainkban –, és azt tapasztaltam, hogy jelene is van Erdős Péter múltjának. Amennyiben a Magyar Nemzet címen megjelenő napilapban – ha nem tévedek, ezeken a hasábokon így illendő említenem a kiadványt – valóságos sorozat foglalkozik a botfülű popcézár viselt dolgaival. Úgy nagyjából konkrétan azokkal, amelyeket annak idején Sebők Jánosék sem hagytak heverni a parlagon. Igaz, új nóvumok is elő-előfordulnak. Ilyen volt számomra, hogy a botfülű popcézár átíratta a Gammapolis című forradalmi Omega-sláger elejét. Eredetileg úgy volt, hogy oly hosszú volt a harminchárom év, de hetvennyolcból – amikor a textust benyújtották a magasabb instanciáknak – visszaszámolva negyvenöt jött ki, és ez neccesnek tűnt. Ezért huszonháromra kellett korrigálni. Csakhogy végül hetvenkilencben jelent meg a lemez. Ilyen ez az évszámmatek.
A botfülű popcézár mindenesetre epitheton ornansa lett Erdős Péternek az újságban, de annyira epithetona és annyira ornansa, hogy ilyenkor én már nem bírom kordában tartani szójátékos hajlamaimat. Innen van a popfülű botcézár. Másképp nem is bírom immár említeni a főhőst, noha a kifejezésnek kb. annyi értelme van, mint harminc évvel a halála után bolygatni a jóembert.
Akinek amúgy számtalan kisebb mellett a legnagyobb bűne az volt, hogy kizárólag a Neoton együttesből akart világsztárt csinálni, a többieket ellenben, akik ugyancsak szívesen lettek volna világsztárok állami támogatással, lenyomta visszakézből.
Hát ezért nem lett fénylő csillagunk az égbolton minekünk. Milyen szomorú. Akkora súlya volt Erdős Péter tenyerelő tenyerének, hogy azt a szakma egyszerűen nem bírta feldolgozni. Hogy viszont az azóta eltelt három popfülűtlen-botcézártalan évtized miért volt kevés ahhoz, hogy bárki is felkapaszkodjon a horizontra globálisan, azt nem tudom. Bár tippem van.
Leginkább az, hogy eleve hülyeség volt a célkitűzés és a dilemma. Kinek lett volna jó a világsztár a világsztáron, Erdős Péteren és Kádár Jánoson kívül? A könnyűzene nem olimpiai versenyszám, vb-t sem rendeznek belőle. Hanem azért van, hogy gazdagabbá tegye ifjonti érzelmi életünket, és befolyásolja egyedfejlődésünket. Ehhez nem muszáj élen állni a Billboard-slágerlistán, sőt a Pitchforkon sem kell okvetlenül tízest kapni, mint valami Fiona Apple. Nagyon remélem, hogy még idejében szóltam.
Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2020/23. számában jelent meg június 5-én.
Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál, valamint elektronikus formában! És hogy mit talál még a 2020/23. számban? Itt megnézheti!
