Karl harminckét éves német állampolgár egy bajor kisvárosban. Károly szintén harminckét éves, Magyarországon él. Mindketten az Európai Unió tisztes adófizető polgárai. A magyar fiatalember azonban három és félszer nagyobb eséllyel kap – akár halálos – kórházi fertőzést, mint német névrokona, ráadásul a statisztikák szerint várhatóan előbb fog ilyen fertőzést kapni, minthogy autóbalesetet szenvedne. És ez nem a kimagaslóan jó magyar közúti biztonságnak tudható be. Karl nyugodtabban alhat magyar kortársánál, hiszen jóval nagyobb az esélye annak, hogy időben felfedezik, ha daganatos betegség alakul ki nála. A magyar Károly olyan országban él, ahogy ezer emberre átlagosan hat szakápoló jut, míg a német fiatalember hazájában ennek pont a duplája.
A magyar srác kénytelen elfogadni, hogy a jelentős orvoshiány miatt bizonyos szolgáltatásokra várnia kell, vagy egyszerűen hozzá sem jut; a KSH szerint Magyarországon közel félmillió ember orvosi ellátási szükséglete marad kielégítetlenül. Karl ezzel szemben szinte azonnal igénybe tud venni minden számára szükséges kezelést és háziorvosban sincs hiány a lakóhelyén: épp az a magyar doktor fogadja, aki hiányzik Károlyék körzetéből.
Az alábbi összehasonlításban a szereplők persze kitaláltak, a tények viszont nagyon is valósak. Vérfagyasztóan azok. Önök szerint rendben van, hogy az európai közösségünkben ilyen rettentő és mély különbségek vannak az egészségügyi rendszerekben? Szerintem nem. Nagyon nem.
Az Európai Parlament magyar tagjaként, és immár hatgyermekes családapaként, egyszerűen tarthatatlannak tartom, hogy az EU egyes polgárainak egészségi állapota, életminősége és – nincs ebben semmi túlzó – továbbélési esélye azon múlik, hogy melyik tagországában élnek. Az európai közösség egyik fontos értékének gondolom a szabad munkaerő-áramlást, de tarthatatlannak tartom, hogy orvosok és nővérek ezerszám vándorolnak el az EU keleti végéből a sokkal jobb anyagi és technikai körülményeket biztosítani tudó nyugati vagy északi tagországokba, ezzel felborítva az egyensúlyt és veszélyeztetve az ellátásbiztonságot. Tarthatatlannak tartom, hogy egyes tagországokban természetes az emberi méltóság biztosításához elengedhetetlen körülmények megléte az egészségügyben, pár száz kilométerrel arrébb pedig már nemhogy szappan és toalettpapír, de még vécédeszka és csaptelep sem nagyon van a közfinanszírozású kórházi mellékhelyiségekben.
Tarthatatlannak tartom, hogy az egészségügy szervezését tagállami hatáskörben hagyva az Európai Unió csak megvonni tudja és megvonni szokta a vállát az ilyen állapotok miatt. Azt ugyanis kevesen tudják, hogy az egészségügy tisztán tagállami hatáskör, vagyis az Európai Uniónak sem dolga, sem felelőssége nincs abban, hogy milyen állapotok uralkodnak egyes tagállamokban. A nemzeti függetlenséget követelő, saját jogköreit görcsösen szorító tagállami kormányok felelnek kizárólag azért, ami az egészségügyben zajlik. Az EU a hatályos szabályok szerint nem tehet többet, minthogy rendszeresen felméri a körülményeket, elemzi a rendszerek működését és finanszírozási adatait, majd ajánlásokat fogalmaz meg.
A magyar kormány is kapott számtalan figyelmeztetést és jó szándékú javaslatot az egészségügy reformjára vonatkozóan az elmúlt években. Mindannyian tudjuk, hogy ebből a Fidesz mennyit fogadott meg: szinte semmit. „Nekünk ezek ne mondják meg Brüsszelből, hogy hogyan kell jó egészségügyet csinálni! Nem csorbíthatják a függetlenségünket! Pfuj!” – nagyjából ennyire futja a Karmelita kolostor álpuritán magaslatain. Agyrém.
A koronavírus járvány miatt globális egészségügyi, szociális és gazdasági válság azonban sok mindent megváltoztatott. Olyan ajtókat is megnyitott, amelyeket korábban hét lakatra zártak a nemzeti hatáskörnek mondott szent tehenek pásztorai. Hamarosan olyan forradalmi változások mehetnek végbe, amelyeknek nyertesei leginkább az egészségügyi rendszerüket illetően elmaradott régiók lehetnek, így – a Fidesz kizárólagos szégyenére – például Magyarország is.
Amikor immár második alkalommal tettem le EP-képviselői eskümet, saját vállalást is tettem: lehetőség szerint még ebben a parlamenti ciklusban megvalósításig viszem az „európai egészségügyi minimum szolgáltatása” általam szorgalmazott koncepcióját, hogy megszüntessük az európai tagországok egészségügyi rendszerei között meglévő igazságtalan és tarthatatlan egyensúlytalanságokat. Az elmúlt hónapokban asztalra is tettem azt a keretrendszert, amely meghatározza a betegbiztonságot és a méltányos ellátási szint garantálásának alapfeltételeit az uniós tagállamokban. Fontos támasztékot nyújtott ebben a Magyar Orvosi Kamara és több egészségügyi szakmai szervezet, akik javaslataikkal segítették a munkát.
A minimumszolgáltatásokról szóló koncepció alapvetése, hogy a fizikai és mentális egészséghez való jog minden ember alapvető joga, a minimumszolgáltatások garantálása pedig azt jelenti, hogy minden ember megkülönböztetés nélkül, számottevő fizetési kötelezettség nélkül hozzáférhet a szükséges szolgáltatásokhoz. Ez persze nem azt jelenti, hogy a minimumkövetelmények alapján már másnap olyan színvonalú ellátást kaphatnak a magyarok is, mint a berliniek vagy a stockholmiak. A gazdasági fejlettség miatt mindig is lesznek minőségbeli különbségek az ellátórendszerek között, egyfajta minimális sztenderdet azonban minden tagállamban biztosítani kell, még akkor is, ha az adott ország kormánya inkább a focit tekinti nemzetstratégiailag fontosnak, nem pedig az egészségügyet.
Az általam kidolgozott koncepció szerint alapvető elvárás a megfelelő komfortfokozatú körülmények biztosítása (ide tartozik a tisztálkodószerekkel és eszközökkel minden esetben megfelelően felszerelt vizesblokk, vagy épp a megfelelő szintű étel- és gyógyszer-, illetve segédeszköz-ellátás), de ugyancsak a minimumsztenderdek része lenne a várólisták központosítása, a medián- és az átlagos várakozási idő különbségének meghatározott csökkentése is, a közfinanszírozott mentőszolgálatok kiérkezési idejének rögzítése vagy a rákgyógyítási protokollok egységesítése. Megannyi szakmai javaslat mellett szerepel az is, hogy a tagállamoknak GDP-arányosan minimum 7,5 százalékot elérő vagy azt meghaladó mértékben kell az egészségügyi kiadásokra fordítaniuk (az uniós és világátlag 10 százalék); de legalábbis akcióterv keretében kell rögzíteniük, hogy miként tudják és kívánják ezt elérni 5 éven belül.
Az elmúlt hetekben egyre többen csatlakoznak a „több EU, jobb eü” elvéhez: volt uniós biztosok és EU-intézményvezetők adtak közre nyílt leveleket az ügyben, de olasz tudományos civil szervezet is indított petíciót hasonló témában – mindegyiket örömmel támogattam. Az egyik legfontosabb és kétségtelenül úttörő lépés ezzel kapcsolatban néhány napja történt, amikor az Európai Parlament szociáldemokrata frakciója (S&D) elfogadott egy átfogó vitaanyagot, amely az Európai Egészségügyi Unió nevet viseli.
Kidolgozásában aktívan részt vettem, a dokumentum első pillére pedig épp a minimumsztenderdek bevezetését szorgalmazza az egészségügyben. A javaslat az uniós szerződések átírása nélkül keresi annak megoldását: miként lehet több európai kontrollt és így segítséget nyújtani az egészségügy területén. Az bizonyos, hogy a jövőre kezdődő, következő hétéves költségvetési periódusban új időszámítás kezdődik. Sokan és sokat dolgoztunk azon, hogy érdemben megnöveljék az egészségügyi ágazatra fordított uniós források összegét (az előző hétéves költségvetésben nevetséges 420 millió euró szerepelt csak ezen a soron), és lám nem hiába való volt a lobbink, már a Bizottság által a koronavírus miatt bejelentett nagy újjáépítési csomagban is 9,4 milliárd eurót fordítanak az egészségügyre.
Az út még hosszú és göröngyös, megannyi buktatóval és ellendrukkerrel a fordulókban, de kollégáimmal továbbra is azért harcolunk, hogy Karl és Károly betegbiztonsága és emberi méltósága ugyanúgy garantálva legyen. Ez egy szolidaritásra épülő és haladó európai közösségben nem is lehet kérdés. Ez a minimum.
A szerző szocialista EP-képviselő
A Publicisztika rovatban megjelenő írások nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját.
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2020/24. számában jelent meg június 12-én.
Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál, vagy digitálisan! És, hogy miről olvashat még a 24. számban? Itt megnézheti!
