Karaoke-ráhangolódás a Mamma, Marija dallamára: „Mindenki távozhat, s jöhet egy másik, hátha az új seprő jobban beválik, no persze, kérem, csak lassan a testtel, mivelhogy van pótolhatatlan ember, igaz, hogy nem sok, egyetlen, kérem, de az ne mozduljon, maradjon székben, ott van az ő helye, mindig is rá vár, a neve nem titok, úgy hívják: Kádár” (Szilveszteri rádiókabaré – 1984)
Potty. Hatalmas kő zuhogott alá honfiúi keblemről, midőn doktor Orbán Viktor miniszterelnök úrtól megtudtam: mi, magyarok múlt századi történelmünk során az égvilágon semmiért sem voltunk felelősek. Velünk csak úgy megtörténtek a dolgok. Minket csak úgy elsodortak az események. Bennünket a nagyhatalmak (lásd még: Nyugat) pöckölgettek, téptek, szaggattak, rakosgattak, löködtek ide-oda kényük, kedvük, aktuális érdekük (lásd még: a pillanat uralásának művészete) szerint.
Mindezekért Magyarországon a szocializmus igazából arról szólt, hogy negyven éven át küzdöttünk a szocializmus ellen – ilyesmit állapított meg Schmidt Mária is, és hát hogy vitatkozhatnék a doktorminiszterelnökúr sátoraljaújhelyi szoboravató beszédének úgy táptalajt, mint kvázi egy az egyben átemelt mondatokat adó főigazgató asszonnyal, úgyhogy az lesz a legjobb, ha előbogarászom a szintén sátoraljaújhelyi múltamra jótékony ködként ráborult feledés homályából az én három-négy évnyi, kommunizmus elleni küzdelmes időszakomat, amikor tizenévesen lelkes közéleti ficánkoltam, az akkori egypártrendszer meg buta lomhán az utolsókat rugdosta, leginkább önmagába, bár ezt akkoriban igazából még senki sem tudta.
Az egyik rokonom például, akire ma azt mondanánk, hogy jó munkásember, ha megivott néhány fröccsöt, márpedig megivott, belemerengett a talpas cigaretta vékonyan imbolygó füstjébe, hogy meggyőződéssel kijelentse: „Amég Kádár él, addig lesz itt jó világ.” Ez egyébként a gasztronómiai koreográfia része is volt egyben, ilyenkor váltott rum-sör magasabb fokozatba, hogy hamarosan a megyei elvtársakat szapulja, akiken elakad, és nem jut el a legfelsőbb szintekig a nép jogos panasza.
Önkéntes rendőr ismerősünk is volt, nagydarab, harsány, ám kedélyes csóka, akit kifejezetten kedveltem, mert tele volt remek sztorikkal, hogy kit és miért pofozott meg a szolid, csöndes borsodi éjszakákban. A nagy, nehéz, vaskos, barna bőrkabátjára emlékszem, meg a karszalagjára, ami karszalagtalan civilként is tekintélybe bugyolálta, meg a komisz cefréjére, amit önkritikusan guggolósnak becézett, merthogy a cimborák görnyedten settenkednek el az ablak alatt, nehogy behívja őket egy pohárkára. Boldog, kiegyensúlyozott, pirospozsgás férfiú volt, aki a rendszerváltás után megszikkadt, elhalványodott és elhalkult, egyszer-kétszer jött még, de elkopott tőlünk is.
Munkásőrhöz is volt szerencsém, szerette az egyenruhát, a gépfegyvert meg a társaságot, szóval ő is derűs arc volt, úgy tűnik, a képzelt vagy valós hatalom megtámasztja a lelket a szorgos, szürke hétköznapokban.
Hm, most, hogy agyalok, ténferegnek elő a rendszer mindenféle figurái: a brigádkiránduláson coming outoló „nézzétek, gyerekek, vannak hibák, és talán nem minden posztra a megfelelő ember került, de az irány jó” kisfunkcik, a hiánygazdaság zűrzavarának hol Zakopanéba, hol Bécsbe járó irigyelt ügyeskedői, a párt „van enni, inni, öltözni, és aki akar, dolgozni, az tud is” langymeleg világképbe fogódzkodó mezei talpasai. Aztán bekúszik a kompozícióba „a közös senkié, vagyis mindenkié, tehát az enyém is” vezérelvű cserekereskedelem, ahol a húsból és szalámiból cigaretta, a cigarettából bármi, a kilincsből és a zárból sajt és tej lett (és ezek tetszőleges variációi a helyi ipari és mezőgazdasági sajátosságok szerint).
A nyolcvanas évek forradalmárait viszont sehogy sem lelem. Helyettük kicsinyt savanykás, befelé morgolódó, de a sorsukkal alapvetően kiegyezett arcok sorakoznak elém.
A vége felé indult csak be a mocorgás, az egyik szomszéddal Sárospatakra mentünk MDF-gyűlni, de nem tetszett, porosnak éreztem, lendülettelennek, naftalinosnak, aztán a mi fideszes szárnypróbálgatásunk, amiben már nem volt semmi hősiesség, egy-két (de szó szerint egy-két) szabaddemokrata ugrik be, és hát persze az MSZMP szervezetének és tagságának ide-oda-amoda át-meg átalakulása.
Mi, magyarok úgy elszenvedtük a szocializmust, hogy a legfrissebb kutatásokban a megkérdezettek 54 százaléka szerint a honpolgárok többsége jobban élt a Kádár-rendszer alatt, mint napjainkban (a napjainkban alatt a koronavírus gazdasági pusztítása előttöt értjük). Ami durvább, hogy a válaszadók 44 százalékának az a véleménye: a Kádár-rendszerben szabadság volt, és igenis lehetett szabadon politizálni. A felmérés részkérdésekből összeadódó végkövetkeztetése pedig, hogy a magyar társadalom 52 százaléka úgy vélekedik: a Kádár-rendszer alatt összességében jobb volt az élet, mint a rendszerváltás óta eltelt három évtizedben.
Ejnye, az a fránya valóság, hát nem bekacsintott már megint!
Olvasna még Dévényi Istvántól? Kattintson!
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2020/24. számában jelent meg június 12-én.
Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál, vagy digitálisan! És, hogy miről olvashat még a 24. számban? Itt megnézheti!
