A jelenvaló világ nem volt kegyes idén a nagy keresztény ünnepeinkhez. A húsvét egybeesett a kampány csúcspontjával, bár ha jobban belegondolok, annak inkább csak újabb és újabb mélypontjai voltak. Az év végi parlamenti hajrá pedig kikerülhetetlenül az advent idejére esik, a mostani csatazaj azonban különösen ellene hat a várakozással teljes elcsendesedésnek.
Innen kellene tehát elrugaszkodnia a karácsonyi vezércikk írójának, utat találva a közönségestől az emelkedett, az aktuálistól az érvényes felé. Mindenekelőtt meg kell próbálni távol tartani magunkat az önsajnálat örvényétől. Meglehet ugyan, sokunk érzi úgy az eltelt esztendő bel- és világpolitikai történéseire visszatekintve, hogy aggasztó irányba haladnak a dolgok, a pozitív fordulat reménye pedig egyre halványabban pislákol, mélypontról történelmi távlatban ostobaság volna beszélni. Gondoljunk csak arra, hogy éppen száz éve miféle veszteségek érték ezt a nemzetet; hogyan is lehetne a mai nehézségeinket azokkal összemérni?
Ha már Jézus születésének ünnepére készülünk, még magasabbról is alátekinthetünk: ugyan mi változott kétezer év elteltével? Nagy a csábítás, hogy egy próféta dühével rontsunk neki a világunknak. A hatalmasok ma is hatalmaskodnak, a szegények nyomorognak, a farizeusok a bűnt az erény álruhájába öltöztetik… Néha azt gondolhatjuk: úgy élünk, mintha nem lenne sem földi, sem égi igazságszolgáltatás, mintha a bűnök nem az égbe kiáltanának. De a változás, a változtatás vágya is bennünk él, s ha alaposabban körülnézünk, a jót, a segíteni akarást sem olyan nehéz észrevennünk.
Ideje volna komolyan vennünk a tanítást, amelyre – s ezt oly sokszor halljuk mai vezetőinktől – Európa és hazánk kultúrája épül. Amely egyfelől józan béketűrésre int a megpróbáltatások idején, de cselekvésre is szólít az igazság védelmében. A legendás református lelkipásztor, Cseri Kálmán írja könyvében (A kegyelem harmatja, 239. oldal): „Sem a totális állam, sem a népszuverenitás nem Istentől adott rend. A nép szava nem Isten szava.” Hozzáteszi, hogy a hívő ember feladata engedelmeskedni a hatóságnak, imádkozni a hatalmon lévőkért, de ha választania kell, Istennek engedelmeskedjék, ne az embereknek. Tudom, nehéz lefordítani ezt a hétköznapi cselekvés nyelvére, bármilyen világos iránymutatásként hangzik is. Talán a Jézus-váró elcsendesedés segít megtalálni a lelki egyensúlyt, a tisztánlátás képességét. Ami kétezer éve Betlehemben történt, létezésünk legnagyobb és legcsodálatosabb titka, amely a születés csodáján keresztül hirdeti örök érvénnyel a remény üzenetét az emberiségnek.
Pethő Tibor kollégám és barátom idézi fel a Magyar Nemzet történetéről szóló könyvében a kommunista hatalom által végül megtört kiváló katolikus újságíró, Parragi György vezércikkét 1946 karácsonyáról, amikor a diktatúra nyomasztó árnya már az országra vetült. A legnagyobb forradalom „nem a barikádokon, vérpadok árnyékában született meg, hanem a betlehemi istállóban, a szegénység elhagyatottságában és számkivetettségében. Jöttét nem gyűlöletet hirdető forradalmi himnuszok fedezték, hanem egy szelíd, pásztorokhoz szóló ének.” Egy gyarló ember mondatai egy Isten- és embertelen kor küszöbén. Vajon meghalljuk-e, mit üzen nekünk ezekkel a sorokkal, amelyeket palackpostán vetett elénk az idő óceánja? Vajon tudunk-e örvendezni képzelt és valós bajainktól gyötörten annak, aki a szabadítónknak érkezett?
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 32. számában jelent meg, 2018. december 21-én.
Hetilapunkat keresse az újságárusoknál, vagy elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy miről olvashat még az ünnepi számban? Itt megnézheti!
