Égjen a zászló?

Szabad-e különbséget tenni „fontosság szerint” az emberi jogok között? Szabad-e bármelyik megsértésén is ironizálnia egy felelős közéleti embernek, politikusnak, újságírónak vagy bárki ember fiának? Iskolás kérdések, a válasz egyértelmű. Joggal rökönyödhettünk meg tehát a rendszerváltást követően bármikor az eltelt húsz évben, amikor néhány politikus, rendőri vezető, publicista rossz útra térve szidalmazott közösségeket, embereket, fenyegetőzött vagy éppen az erőszakot magasztalta. A felzúdulás (politikai oldaltól függetlenül) akkoriban még olyan erővel bírt, hogy képes volt nyomatékosítani a vétket, s ha nem is késztette bűnbánatra az elkövetőt, de legalább a társadalomban tudatosította: hiba csúszott a rendszerbe.

HIRDETÉS

Ma már alig rökönyödünk. A rökönyödés egyébként is elavult kifejezés napjainkban, főként ha emberi jogi sérelmeinket vesszük terítékre. A jogok és a sérelmek képlékennyé váltak, a kormányzat és a propagandamédia minden skrupulus nélkül lép át az efféle „liberális érzékenykedésen”. Az utóbbi a jogok és az emberi méltóság megsértése miatti tiltakozást lazán sivalkodásnak nevezi, felháborodik, kioktat, minősít élőt és holtat, a hatalom hangján fenyegetőzik. Nemcsak beletörődtünk, de kezdünk hozzászokni ehhez az állapothoz. A propaganda, a NER diktálta „új etikett” sunyi módon beépül a tudatunkba, hovatovább a mindennapok természetes velejárójának tekintünk majd minden elfogadhatatlan megnyilvánulást és tettet a karaktergyilkosságtól a rágalmazáson át az uszításig. A veszély tehát meglehetősen nagy.

Ezért is szomorú, ha az olvasó ellenzéki lapban találkozik hasonlóval. Látszatra talán nem különösebb ügy. Látszatra, mondom. Valójában nagyon is az, csak az érzékeink lettek tompábbak 2019-re. A 444 című internetes portál év végi tudósításában gúnyolódva számolt be olvasóinak a nagyváradi RMDSZ-székházon lévő magyar zászló elpusztításának kísérletéről: „Egy táncikáló lány megpróbálta felgyújtani a magyar zászlót Nagyváradon” – így a cím. És a folytatás: „De arra járt egy magyar legény, aki először videózott, aztán cselekedett.” Az írásból megtudhatjuk, hogy „RMDSZ szerint az ügy »érthetetlen«”. A szerző az idézőjellel mintha arra utalna: az „érthetetlen” valójában nagyon is érthető.

Hogy mi az ami „érthetetlenül” érthető, azt cinkos összekacsintással az olvasóra bízza. Majd ő kitalálja. Persze ad tippet is, szintén idézőjelesen: a helyi magyar szervezet szerint „az RMDSZ, az EU, Románia, Magyarország zászlaja is ki van tűzve a székházra, így »egyértelműen nem provokatív« az elhelyezés”. Az „egyértelműen nem provokatív” formulából az olvasó logikus következtetése: nana, azért valamennyire mégiscsak provokatív lehet a magyar zászló Nagyváradon, ha annyit gyújtogatják (ez alkalommal negyedszer), a többi jelképet pedig békén hagyják. Az is lehet persze – gondolhatjuk a cikk alapján –, hogy az ügyet felfújták.

A nyegle, gúnyolódó hangvétellel a lap azt tagadja meg, amiért egyebek közt létrejött: az emberi jogok védelmét. Mintha magától értetődő lenne, hogy egy kisebbségi sorban lévő közösség jelképét bármikor elpusztíthatja az, akit pillanatnyi kedve (indulata, előítélete, gyűlölete) éppen erre ösztönöz.

A szerző akarva-akaratlanul olyan kisebbségi, tehát kiszolgáltatott helyzetben lévő nemzetiségen üt, amelynek tagjait – hol finomabban, hol keményebben – máig diszkriminálják, jogaikat a többségiek kegyéből valónak tekintik. Olyanokon, akiknek megalázó helyzete pusztán annak a ténynek köszönhető, hogy „rossz helyre” születtek, nem az államnemzethez tartozó polgárként jöttek világra, hanem kisebbségi sorba kényszerült magyarként. Ne feledkezzünk meg arról sem, hogy a külhoniakat a hazai politika is többszörösen lehetetlen helyzetbe hozta, létezésük taktikai küzdelmek tárgyává lett. A Fidesz részben a biztos támogatót látja bennük (és várja tőlük), a Gyurcsány-párti ellenzék pedig hosszú évek óta bűnbakként, mumusként mutogat rájuk.

Ha szóvá tesszük a kormánylapok borzalmait, nem feledkezhetünk meg az ellenzéki média bumfordi megnyilvánulásairól sem.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2019/2. számában jelent meg, 2019. január 11-én.

Hetilapunkat megtalálja az újságárusoknál, vagy elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy miről olvashat még a 2019/2. Magyar Hangban? Itt megnézheti. 

HIRDETÉS
Hozzászólna? Várjuk Facebook-oldalunkon:

Tudjuk, hogy mindenki kér...

…tudjuk, hogy mindenki panaszkodik. Mi legalább utóbbitól megkíméljük Önöket, inkább dolgozunk. Keményen. A túlélésért. Ha tudja, segítse, támogassa munkánkat, hogy hétről hétre fontos történeteket, értékes olvasmányokat tárhassunk Önök elé. A legfontosabb persze, hogy olvassanak minket és hírünket vigyék. Sőt, ha tehetik, fizessenek elő hetilapunkra! A túlélés másik záloga a közösségi finanszírozás. Erre a célra hoztuk létre felületünket a Patreon adománygyűjtő oldalán. Akár havi két dollár is óriási segítség. Mentsük meg együtt a szabad magyar sajtót! Nagyon köszönjük!

Ezek is érdekelhetik még

Legolvasottabb a Magyar Hangon

Kövessen minket a közösségi oldalainkon!

24,166lájkolóTetszik
1,348követőKövetés
12,841feliratkozóFeliratkozás

Friss lapszámunk

Utolsó esély hadművelet – Magyar Hang-ajánló

Idei hetedik számunk jelenik meg február 15-én, pénteken. Keressék a következő csütörtökig az újságárusoknál!

Kiemelt cikkek