Jobb híján?

Van egy széles körben elterjedt vélekedés a Fidesz országlásáról, amelyet azok is osztanak, akik háborogva figyelik az ország szétlopását, visszahőkölnek a hatalmi arrogancia ijesztő megnyilvánulásaitól és jókat derülnek/borzonganak a propagandisták bumfordiságán, melléfogásain. Ennek lényege, hogy minden zavaró mellékzönge ellenére nagyjából-egészében a kormányzati teljesítmény rendben van. Másként: a kilenc éve az országot irányító Fidesz ma a kormányképes erő Magyarországon. Ezen érzet kialakulásában nyilván van szerepük a monoton győzelmi jelentéseknek, de azért másnak is.

Az úgynevezett makroadatok például – a humán területek beáldozása árán ugyan, de – egészen jól festenek, van egyesek számára érzékelhető béremelkedés, helyenként „épül az ország”. Tegyük hozzá: töretlen nemzetközi hátszél, soha nem látott mértékű külső forrás (uniós pénzek) dagasztja a vitorlát. Ha a szocialisták 2010 előtti kormányzásával vetjük össze a mostanit, akkor még jobban áll a Fidesz. Az elődöknek mégiscsak nemzetközi konjunktúra idején sikerült csődközeli helyzetbe lavírozniuk az országot, mire beütött a krach 2008 őszén! Nagy kérdés, mi történne most velünk hasonló helyzetben, de talán mégsem ilyen kijózanító pofont kívánok magunknak.

Ha megkapargatjuk azokat a kedvező makroadatokat, ha összevetjük az eredményeket régiós versenytársaink teljesítményével, máris sötétebbre vált a kép. Fontosabbnak érzem azonban annak érzékeltetését, hogy egy kormányzat valós teljesítménye sohasem írható le pusztán statisztikákkal. Bár nagy a csábítás: például a családtámogatások kiterjesztése körüli hírverés és a csaknem egy teljes évtized úgymond családbarát kormányzása után is lesújtó képet festő népesedési mutatók közötti kontraszt azt bizonyítja, hogy az orbáni hatalom (és tegyük hozzá: az ország) minden erőfeszítés dacára a legfontosabb területen áll vesztésre.

De inkább olyan mindennapos jelenségekre szeretném ráirányítani a figyelmet, amelyek a kormányzás minőségéről is kiállítják a bizonyítványt. Nem is a magas labdát akarom most leütni, felsorolva az Emberi Erőforrások Minisztériuma elnevezésű, eleve irányíthatatlannak tervezett monstrum alá szervezett roncs ágazatok problémáit az egészségügytől az oktatásig. A mindennapi életminőséget romboló szakemberhiány vagy a kormányhivataloknál tapasztalható kaotikus állapotok arra utalnak, hogy a sokadik Orbán-kormány számára is súlyos kihívást jelent az ország „üzemeltetése”, a normális ügymenet. A késlekedő és dráguló beruházások (lásd: útépítések, -felújítások) sora is ezt tükrözi, még ha itt más oka is van a problémáknak, amelyet nevezzünk szemérmesen alkotmányos költségnek.

Ahogy a Gyurcsány-érában, most is a nyers hatalomtechnika, a kommunikáció uralja a kormányzást:

megannyi nagy terv, bejelentés, amelyeket aztán lomha cselekvés követ, ha követ egyáltalán.

Igaz ez olyan, a kormány számára kiemelten fontos ügyekre is, mint a paksi bővítés. Gondoljunk csak bele: több mint öt éve (!) kötötték meg a beruházással kapcsolatos orosz–magyar államközi egyezményt, és az építkezésnek még csak az előkészületei zajlanak, az eredeti határidőkkel rég nem számol senki. Reménysugár ez Paks II. ellenzőinek, másfelől a kormányzati tehetetlenség mintapéldája, amely megmutatja a szakmaiságot zárójelbe helyező politikai akarnokság korlátait.

Úgy látszik, az egykor sokat emlegetett jó kormányzás már nem cél. Annak, ami most van, perspektívája már, alternatívája még nincs.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2019/30. számában jelent meg, 2019. július 26-án.

Hetilapunkat megvásárolhatja csütörtök estig az újságárusoknál, valamint elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy mit talál még a 2019/30. számban? Itt megnézheti!