Orbán háborúja

Előttünk néhány fotó, október 15-én készültek Bakuban, a magyar miniszterelnök egyik mintaállamának fővárosában. Hogy ott Orbán Viktor miket mondott a kipcsakokról, mindenki tudja, aki olvasott hírt, vagy hallgatott kabarét az elmúlt bő egy héten. És aki olvasott vagy hallgatott, annak nem sok kétsége lehet immár afelől – már ha eddig volt neki ilyenje –, hogy miniszterelnökünk vagy gátlástalan hazudozó (lásd még létező kipcsak önkormányzatiság, amelynek hallatán Gulyás Gergely is lefagyott, mint egy utángyártott kazah komputer), vagy megbolondult. Esetleg a kettő egyszerre.

Sok szép kép készült, az egyiken épp az üzbég miniszterelnökkel fog kezet nagy vezérünk, a másikon a házigazda ifjabb Aliyev elnökkel. Utóbbiról a fotókon nem jön át határozottsága, markáns karaktere, kisugárzása, pedig rendelkezik vele, tényleg, volt hozzá szerencsém jó tíz éve Bakuban. Igaz, tíz év alatt sokat változnak a nagy vezetők is. Az azeri elnök akkoriban uniós újságírókkal találkozott hivatalában. Mélyen megmaradt bennem a piros Kamazról készített festmény a falon, az, hogy a mobiltelefonokat kint kellett hagyni az épületen kívül, és hogy az állami televízió az egész találkozót felvette.

Na de vissza a mába! A kedvencem a családi fotó, amelyen a Türk Tanács összes magas rangú politikusa szerepel, olyan derék férfiak, mint a már említettek, illetve még például Nurszultan Nazarbajev, minden kazah és magyar kipcsak örökös nemzetvezetője és a tömeggyilkos Recep Tayyip Erdogan török törzsfőnök. Nézem a képet, többször is elém került az elmúlt napokban, és valahogy nehezen múló rossz érzés fog el minduntalan. Most már akkor is, ha csak rágondolok. Látom magam előtt ebben a lehetetlen társaságban a magyar kormányfőt pocakjával, szokásos buggyos gatyájában, pökhendi nézésével, és azt érzem, hogy ez a figura még a közép-ázsiai diktátorok sorában is ciki.

A külcsínnél azonban fontosabb a belbecs, a tartalom. Tiszta sor, hogy az európai, avagy nyugatos külpolitika vezetői is várat építhetnének képmutatásból, hogy a nagy célok rendre felülírják az olyan „jelentéktelen” ügyeket, mint például egy kisebbség nyelvhasználata, fél kontinenssel odébb akár: túlélése. De legalább mintha a látszatra adnának, még mintha sejtenének valamit az árnyalatok fontosságáról.

Orbán Viktort a feketén és a fehéren kívül más szín nem érdekli, a legalább elvben létező értékelvű külpolitikával is régen leszámolt, mostani közel-keleti politikájával pedig tényleg kiiratkozott az európai kultúrkörből.

A szíriai kurd területeken parlamenti felszólalása szerint mindössze annyi történt, hogy a NATO egyik tagállama bevonult egy másik ország területére. Nemzeti érdeknek nevezte, hogy Törökország a nála tartózkodó hárommillió szíriai menekült számára Szíria felé nyissa meg a kaput, s ne az Európai Unió felé. Hogy olyan külpolitikát folytasson Magyarország, amely lehetővé teszi, hogy Törökország Szíriába küldhesse haza a menekülteket, és ott „jöjjenek létre” (sic!) az ehhez megfelelő városok.

A fentiek alighanem az összes uniós ország érdekében is állnak, különösen a gazdag célországokénak. Mégsem paroláznak vezetőik a közép-ázsiai diktátorok között, nem fogadják egy ennyire kényes időpontban teljes pompával Erdogant, mint teszi majd Orbán november 7-én Budapesten.

Ne legyünk naivak és álszentek sem, tárgyalni, üzletelni bizonyos szintig szükségszerű, Törökország nem megkerülhető tényező. Csakhogy itt már nem puszta pragmatizmusról, érdekérvényesítési kérdésről van szó, hanem civilizációsról, ahol a törésvonal egyik oldalán Erdogan, Aliyev és Orbán áll, a másikon Európából szinte mindenki más. Orbán elvétette a lépést, nem érti, hogy ami Szíriában történik a kurdokkal, az épphogy a káosz, a terrorizmus feléledése felé löki a térséget. Ez pedig összességben neki, Orbánnak sem érdeke (még ha a propaganda ismét ugrasztható is a témára), de mire megint fordít az irányon – ezt elég gyakran teszi –, Európában sem marad hátországa. Legfeljebb az olcsó hazai munkaerőt kihasználó német gazdasági lobbinál, de elég egy kis válság, a széljárás kedvezőtlenebbre fordulása, és rövidesen az is olyanná válhat, mint egy kipcsak. Volt, nincs.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2019/43. számában jelent meg október 25-én!

Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál, valamint elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy mit talál még a 2019/43. számban? Itt megnézheti!