Mélymagyar

Sokakkal együtt azt vártam a 2010-es politikai fordulattól, hogy a példátlan felhatalmazást szerzett kormány a magyar élet legégetőbb bajainak orvoslásába kezd. Ezek egyike a tágabb értelemben vett rend hiánya – mint az államiság szétfoszlásának látványos tünete.

Az ellenzéki Fidesz azonosította a problémákat, s azt az ígéretet hordozta, hogy a politikai korrektség béklyóját levetve képes lesz úgy beszélni kényes témákról, hogy nem csúszik bele a rasszista beszéd ingoványába, amire az akkori Jobbik igencsak hajlamos volt. A kormányváltáskor történt is néhány látványos intézkedés, szigorítottak a Büntető törvénykönyvön (három csapás), Pintér Sándor belügyminiszter pedig gyors átcsoportosítással igyekezett stabilizálni a rendőrséget – ehhez kötődik sokat idézett, félreérthető nyilatkozata a két hét alatti rendcsinálásról. A közbiztonság ügye lekerült a politikai napirendről, majd a Jobbik néppártosodása az eufemisztikusan cigány–magyar együttélés súrlódásainak nevezett témát is jegelte, a bűnügyi statisztikák pedig javuló helyzetről tudósítottak (bár ezek alighanem éppolyan trükkösek, mint a legutóbbi rendőri béremelés).

De attól, hogy nem fecseg a felszín, a mélyben még vészterhes folyamatok zajlanak. Az országra zúduló uniós pénzeső nem temette be a regionális szakadékokat, az oktatás színvonala finoman fogalmazva nem javult, míg a cigányfelzárkózásra szánt milliárdok sorsáról csak annyit tudni biztosan, hogy az érintettekhez alig-alig jutott el belőlük valami.

A valósághajlító politikai kommunikáció egy országot söpört a szőnyeg alá; az igazán nagy, cinikus mutatvány az a hatalom részéről, amikor az általa gennyesedni hagyott sebet önös érdekből feltépkedi, hogy maró savat öntsön rá. Ezt teszi a miniszterelnök a gyöngyöspatai romák ellen hergelve. Nyilvánvalóan hamis az a vélemény, hogy a cigányok minden bajának forrása a többségi társadalom, a gyöngyöspatai történet sem fekete-fehér, de egy felelős vezető (lásd még: államférfi) dolga az indulatok csillapítása, nem a szítása, azt pedig végképp nem engedhetné meg magának, hogy bírósági ítéletek figyelmen kívül hagyására bujtogasson.

Az ellenségkereső gépezet ezúttal valóban a tűzzel játszik. A cigányok itt élnek közöttünk, tömegesen, nem úgy, mint a migránsok. Ha már jó kormányzással tíz év alatt az ebből eredő feszültségeket nem sikerült mérsékelni (a közmunkaprogram is csak átmeneti, részleges javulást hozott), a politikai kalandor inkább igyekszik meglovagolni az indulatokat. Kétségkívül olcsóbb és egyszerűbb, mint gyógyírt nyújtani. Például világos koncepció alapján pénzt öntve az oktatási rendszerbe.

Mély-Magyarországon a helyzet változatlan (lásd: a mentők és a csenyétei halott ember esete), nagyjából ott állunk, ahol a 2010-ben melegebb égtájra küldöttek kormányzása idején. Vagyis a demográfiai trendek ismeretében: rosszabbul.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2020/5. számában jelent meg január 31-én.

Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál, valamint elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy mit talál még a 2020/5. számban? Itt megnézheti!