Petőfi népe

Budapest, Magyarország csendes, újra csendes lesz március 15-én, emberemlékezet óta először. Nem lesznek nyilvános politikai rendezvények, megemlékezések, tüntetések az idei nemzeti ünnepen, miután meghallgatásra talált a koronavírus elszabadulásának megakadályozására hivatott operatív törzs javaslata. Aki akarja, így is el tudja majd juttatni aktuális üzenetét a választókhoz, de ezúttal talán nem arról szól március 15-e, hogy kisszerű figurák próbálják Petőfi vagy Kossuth jelmezét magukra öltve rövid távú politikai érdekeik szerint értelmezni a 172 évvel ezelőtt történteket.

Magam csak egy megjegyzés erejéig engedek az aktualitás csábításának. Az akkori történések, azok főszereplői sokféle jelzővel illethetők, eggyel bizonyosan nem: az illiberálissal. 1848–49-es forradalmunk és szabadságharcunk utólag ünnepi rangra emelt, kitüntetett pillanata március 15. Lehetett volna más dátumot is választani – például április 11-ét, amikor az uralkodó szentesítette a modern politikai nemzetet létrehozó törvényeket –, ám a kollektív bölcsesség így akarta.

Ami azt is jelenti, hogy főhőseink az 1848. március 15-én Pest-Budán vértelen felfordulást szervező ifjak, akik a hozzájuk csapódott 15–20 ezres tömeggel a hátuk mögött maradéktalanul elérték a nap reggelén kitűzött céljaikat. Rést ütöttek a cenzúrán, kinyomtatták követeléseiket, életre hívták a forradalom hivatalos szervét (Közbátorsági Választmány), kiszabadították börtönéből Táncsics Mihályt. Néhány nappal később a Pozsonyban ülésező országgyűlés elfogadta az alkotmányos forradalmat jelentő törvényjavaslatokat. Ebben nyilván volt szerepe a pesti események hírének, bár maga Kossuth Lajos azt hangoztatta, hogy egyetlen város sem sajátíthatja ki magának a nemzet sorsának eldöntését.

Az országgyűlés liberális nemesi reformereinél a Petőfi Sándor és Vasvári Pál körül gyülekező néhány tucat Pesten élő, márciusi ifjaknak nevezett értelmiségi jóval radikálisabb volt. S hogy miféle eszmék ihlették meg őket, arra nézvést érdemes Romsics Ignác tavaly megjelent könyve (Magyar rebellisek) alapján Irinyi Józsefet idézni: „A kereszténység és a’ francia forradalom a világtörténelem legnagyobb eseményei. Az első azt mondja: minden ember egyenlő az isten előtt, a másik pedig: minden ember egyenlő a’ törvény előtt.”

Petőfi különösen vonzódott a francia forradalom jakobinus vonulatához, republikánus radikalizmusával társainál is jóval messzebbre ment. A világmegváltó, a teljes társadalmi egyenlőség – mi már tudjuk, utópisztikus – eszméjét hirdető forradalmárok szükségképpen kerültek szembe az óvatos reformer Batthyány Lajos vezette első felelős magyar kormánnyal. De a magyar társadalom ’48 nyarán éppúgy nem tudta őket követni, mint bő fél évszázaddal korábban a francia vidék a forradalmi terror őrületében tobzódó Robespierre-t és társait. Petőfi kiskunsági kudarca a választáson jól mutatja ezt. Persze jóval több volt ő idealista, művelt világpolgárnál: Arany Jánossal együtt a magyar népköltészetből merítve hagyott maga után olyat életművet, amely addig lesz élő, inspiráló hagyomány, amíg él magyar ember a földön.

Radikálisok és liberálisok megbékélését a nemzetiségeket a magyarok ellen hergelő, az alkotmányos változásokat fegyverrel érvényteleníteni próbáló bécsi udvar szószegése hozta el. A vérontást megakadályozni nem tudó mérsékelt nemzeti liberálisok, szabadelvű konzervatívok (Széchenyi, Batthyány, Deák, Eötvös) leléptek a színről, Kossuth csillaga felemelkedett, míg a márciusi ifjak színe-java a szabadságharc katonájaként vonult be nemzeti hőseink panteonjába – Vasvári és Petőfi az életét adta a magyar szabadságért – az aradi vértanúkkal és a kivégzett miniszterelnökkel együtt.

Március 15. és október 23. koreográfiája meghökkentő hasonlóságot mutat. Ahogy az 1848-as és 1956-os forradalom szereplőinek politikai-ideológiai sokfélesége is. Ahogy telik az idő, egyre inkább a közöset, a tisztát, a hősiest látjuk mítosszá nemesedő történetükben. 1848 maradandó alkotása a rendi kiváltságokat megszüntető, jogegyenlőségen alapuló szabad, polgári Magyarország. Amely azóta sokszor csak papíron vagy még úgysem létezett, ám a vágyat iránta elpusztítani soha nem lehetett. Ebből nem engedhet Petőfi népe.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 2020/11. számában jelent meg március 13-án.

Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál! És hogy mit talál még a 2020/11. számban? Itt megnézheti!