Boldog háborúidők

A csőcseléket etetni nem teljesítmény. Abban semmi meló nincs. Fogod az ocsmány szavakat, amelyek elsőként eszedbe bugyognak, ha félálmos kora reggelen kisujjal megrúgod az ágylábat, de úgy, hogy meglegyen a legalább negyvenöt foknyi hátrafeszülés, és rázúdítod az ellenségre. (Nem, ez nem elírás, csőcselék etetéskor nincs ellenfél, másként gondolkodó, eltérő véleményen lévő, csak ellenség van.) Ami nagyon fontos, hogy a célpont megszűnjön nő, férfi, édesanya, családapa, tanár, diák, orvos, újságíró, úgy általában ember lenni – valami undort keltő izé a leghatékonyabb; régebben férgezés, patkányozás volt, de ezt ma már nyugodt szívvel boldog békeidőknek tekinthetjük.

Közben elpufogtatsz néhány féligazságot, bedobsz pár felszínes politikai falvédőbölcsességet, gondosan ügyelve, hogy valódi mélységgel ne zavard össze a közönségedet, az írásodat a legnépszerűbb sztereotípiákkal béleled ki, és meg is vagy, biztos a siker, ezrek és ezrek fogják veregetni a vállad a virtualitásban lelkesen, hogy húá, te aztán jól megadtad ezeknek (majdnem nekiket írtam). Pár órára te vagy hát a legény a gáton. Aztán majd jön a másik a verbális fegyvertárában sokkalta gusztustalanabb jelzőkkel, és a csőcselék már őt hurcolássza körbe-körbe, hogy húá, ő aztán tényleg jól megadta ezeknek (kezdek belejönni).

Amúgy meg jó is, hogy említettem a boldog békeidőket – csak mert olyanok a honi médiában sohasem voltak. Itt állandóan dúlt a médiaháború. Jómagam a kilencvenes évek közepén csöppentem bele, amikor megfogadtam, hogy nekem mindenképpen jobboldali napilapnál kell dolgoznom. Szertenéztem e hazában, és mit láttam? Nagyjából semmit, mivel egyetlen újság, az Új Magyarország képviselte nagyjából, amiben akkoriban hittem. Be is sétáltam az utcáról a szerkesztőségbe, hogy „jó napot kívánok, jönnék”, és örültek – persze akkor még nem tudtam, hogy leginkább azért, mert a lap akkor már sokadik fizetésképtelen időszakát élte. Mindegy, jó volt, végjáték idején is sokat lehet tanulni a mesterségről. Hónapokkal később a romokon megszületett a Napi Magyarország, a műanyag székes, iskolapados, egy telefonvonalas lehetetlen körülményes műhely, az is jó volt, aztán jött Simicska, nemsoká hozta Liszkayt, és véget ért a hőskorszak. A háború viszont maradt. Sőt.

Mennyi sértődés, mennyi bántás. Mondjuk, akkoriban rém egyszerű volt a képlet: onnan nézve mi voltunk a nácik, ők meg a posztkommunisták és az áruló liberálisok. Tudom, tudom, a közélet sokak fejében a mai napig így néz ki, csakhogy a valóság azóta cifra legényest járt, és ehhez úgy átrendezte a színpadot, hogy még a szereplőket is ide-oda tologatta, ám ez most mindegy. Ment az adok-kapok. Lestük, ki mit ír, mond rólunk, mutogattuk egymásnak a cikkeket, printtel a kézben körberohangálva a szerkesztőségben, hogy „olvastad?, hallatlan, elképesztő, hogy merik?, és viszont, „láttad?, keményet, de zseniálisat írt, jól visszavágott”. Cikként eladott káromkodáshalmazokra viszont nem emlékszem.

Hogy ki kezdte? Miért épp ebben volna egységes a közvélekedés? Van az a verzió, hogy az Index a mindent és mindenkit fikázós stílussal, a másik megoldás pedig Bayer Zsolt. Mondjuk, így visszanézve ez is mindegy.

A jelen ugyanis gyalázatos.

Magukat fősodratúnak tartó kiadványok közölnek olyan anyagokat, amelyeket fénykorában a boldogtalan emlékezetű Kuruc.info illetékese visszaadott volna, és nem azért, mert az anyag nyelvezete túl gyönge.

Televíziós műsorok alapkoncepciója a rugdosás. A testi „hibákon” röhögés belépő szint. Senki sem számít. Semmi sem számít.

Morfondírozok, hogy az újságírással töltött negyedszázad alatt használtam-e csúnya szavakat (jaj, de kis prűd vagyok), és azt hiszem, mostanság egy-egy műsorban becsúsztak mérsékelten vállalható pillanatok, de amikor oda kellett ülni cikket fogalmazni, jól átgondolni, megfontolni, minden egyes szót, mondatot megrágni, akkor nem szállt el az agyam.

Egyet találtam 2006 októberéből, és ott is oka volt: áthallás, úgymond. Ott voltunk, hogy Gyurcsánynak azonnal meg kellett volna buknia, de nem tette, a Fidesz pedig képtelen volt bármit is kezdeni a helyzettel. Mélységes csalódottságomban publikáltam a Heti Válaszban a következőket: „Orbán Viktor ellenben elkúrta. Nem kicsit, nagyon. Nem szép dolog ugyanis 72 órás ultimátummal tüzelni a szavazótábort, aztán Kerényi Imré-s tréfarépa performanszba fullasztani a hevületet, végül megkérni a népet, hogy azért jöjjön holnap is, mert a hatalomváltás ugyan elmarad, de lesz népzene, meg hazafias vers is.”

Hm, ilyet Orbánról egy polgári hetilapban. Kritika. Nahát, ugye. De ez már egy másik cikk a médiáról.

Ez a cikk eredetileg a Magyar Hang 2020/18. számában jelent meg április 30-án.

Hetilapunkat megvásárolhatja az újságárusoknál, valamint elektronikus formában! És hogy mit talál még a 2020/16. számban? Itt megnézheti!