Szabályok nincsenek. Sosem volt korokból áthullámzó idegpályák rajzolnak csak a fejünkbe poros törvényeket. Képzelt múltak kontrasztanyagaként bennünk imbolygó neuronok, sírokról felszálló kanócfüst minden szabály. Életféltés. Rekedt hangú, megázott láng.
Szabályok nincsenek. Nézd, a latrok kezét kötéllel tekerték a kereszthez a kiscelli kálvárián. Krisztusnak szög üti viszont a tenyerét és a lábfejét is át. Élesek. És élesen ver most a halántékomban a szívem is, az út meredek, és töviskoszorúként karcolja a homlokomat megannyi felesleges szabály. A csöndet várom, erre valaki fűrészelni kezd, odalent épül a kerület.
Szabályok nincsenek. Kajlán, szabálytalanul és gyéren nőnek errefelé a fák. Az avar sáros, a parkerdő szelíd. Esni kezd, elhallgatnak a madarak, de csönd most sem lesz. A semmiből egy fekete agár szalad hirtelen hozzám, és szaglászni kezd. Föntről jön. Felelőtlen vagyok. Elnevezem.
Adventi világ | Magyar Hang
Az ünnep nem a fénytől lesz ünneppé, ahogy azok, akikkel együtt ünnepelünk sem az őket hangulatosan megvilágító mécsestől lesznek szépek, vagy fontosak.
A latrokat nézem, a fájdalmat a szemükben, a reszketeg elmúlást. A középső keresztfán pedig a pillanatnyi halált. Mert szabályok nincsenek, és Mária meg a legkedvesebb tanítvány tudja is már, hogy ha szabályok nincsenek, megtapasztalhatják most akkor talán a csodát. Imára van a kezük kulcsolva. Vak receptorokként futnak mögöttük a megkopasztott fák. Az eget nézem, a betonszürke, nehéz levegőt, és tenyérnyi levelet enged éppen el fölöttem egy faág. Tél van, eső szitál, és ennek a sárga, nagy levélnek a bizonytalan, lassú zuhanásával együtt zuhan a földre a halál.
Kihaltak a Zichyk is, nem maradt már belőlük itt, csak a sárga fények, a megfakult falak meg a lehullott, sárga levelek a kálvárián. De nem hagytak ők sem csöndet maguk után. Sikolyokat, sebeket és lőszert kapartak az évszázadok Kiscell sziklái alá. Száz meg száz zarándokimát, magyarázatlan remény és érthetetlen bánat illatát szívta magába ez a táj. És persze átkokat is, önzést, félelmet és a sebezhetőség tehetetlen iszonyatát. És hiába zárja el faggyúgyertyák százéves viasza a mélyebb részeket a mától, ahogy az avart taposom a kiscelli parkerdőben, a fejemben az összes rég halott hang zúgni kezd.
Nincs csönd. Vannak viszont szabályok, amiket egyenesen a szívünkbe írt az Isten. Várakozni ilyen. Végigsétálni a meredek kálvárián, vagy gyertyákat gyújtani a szitáló ködben közeledő fénynek. Várakozni. Fázni a megérkezés előtt: szabály, és szabály alázatosnak maradni a megérkezettségben is. Fölfordítani gondolatban a keskeny kápolnatetőt, és abban hajózni az ég felé, csöndben, egyedül. És nem bizonytalanodni el, akkor sem, ha valami vad örvény rángatni kezd, hanem megnyugodni benne, hogy odafönn erősebb a szél, mint a földön amilyen.
A kastély felé tartok, és ahogy általában, ha oda, késő este van. Reflektorok fénye színezi élénkebbre ilyenkor a vastag falakat. De nem ez érdekel most, hanem hogy hátat fordítsak a városnak, az évnek. Magam mögé engedjek mindenkit, aki kimerült, elégedett vagy keserű Óbudán. Hogy ne is lássam erről a magaslatról a panelokból szivárgó álmokat. A ködöt nézzem inkább, ahogy a sárga fényben lebeg, és belenézzek aztán a lankák közt a sötétbe. Hogy ne jussanak eszembe szavak, de érezzem: mögöttem városrésznyi koszorú világít. És átjárjon a cikázó szélben valami furcsa meleg.
Szabályok nincsenek. Miért is ne lehetne végigsétálni a karácsonyra várva egy kálvárián? Advent az, ha nem zizeg alattunk az avar. Ha leülepszik minden zaj, ami év közben tombolt bennünk, ha szélnek tudjuk a démonainkat ereszteni. Advent, ha némán kapaszkodunk, hitünk szerint az ég felé. Ha elfogadjuk a ránk rótt fölösleges, fárasztó, végtelen köröket. Ha nem toporgunk minduntalan válaszokért. Advent az, ha hó hull Kiscellben. Akkor a bágyadt barnaságból áttetszik a csoda.
Advent addig nézni a tükörbe, amíg egy gyermek szemei néznek vissza ránk. Egy gyermeké, aki a tükröt föl sem éri még, és a szemében két bolygót látni viszont. Égitesteket, kétség nélkül. Advent tudni, hogy ideér hamarosan. Addig is állni a szitáló ködben, a szélben, a kereszt alatt, a kiscelli kálvárián.
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Hang 30. számában jelent meg, 2018. december 7-én.
Hetilapunkat keresse az újságárusoknál, vagy elektronikus formában a Digitalstandon! És hogy miről olvashat a 30. számban? Itt megtudhatja!
